Minden olyan szépen alakul, sikeresnek tűnik, jónak meg minden, de ott van a háttérben mindig legalább egy dolog, ami visszaránt. Az, hogy gusztustalan undormány visszaeső, az egy dolog. De az, hogy azzal hiteget, hogy jó mostmár sohatöbbet, ennyi volt, ezt megteszem érted... Ez sohasem lesz igaz, mert hazudozásilag is visszaeső :S Ahj... Hirtelen kirohanásomban sírni szoktam, de már nem órákat, csak néhány percet! Viszont végtelenül szomorú vagyok. Sírni már nincs kedvem. Nem mondom, hogy megszoktam, hanem inkább egyre mélyebben elgondolkodok a dolgokon, és közben bánatos vagyok. Megy a dobálózás azzal hogy egyikünk aggódik a másikért ha valami betegsége van vagy annak gyanúja, és akkor én próbálnék egészségesebben élni, odafigyelni a mindennapokban ezekre a dolgokra, és meg is lett beszélve hogy támogatjuk egymást, de semmi. Olyan szinten nincs motiváció, hogy akárhányszor megfogadtam hogy nem érdekel, az ő segítsége nélkül is karban tudom tartani az egészségemet, de mindig visszaesek... Most is megettem valami kétnapos nokedlis-gombás izét, és úgy csikar a gyomrom, mintha most akarna kimászni belőle egy alien.
Nem tudom mit tegyek, hogy mivel hathatnék még rá. Mindent megadok neki amit egy társ megadhat. Én így érzem. De ő is szokta mondani. Megvonni meg nem áll szándékomban semmit, nem zsarolok, meg ilyesmi, az nagyon gáz. De lehet hogy valamit mégis kéne eszközölni... De nem tudom mit :( És mindig-mindig csak szomorú fogok emiatt maradni, mert úgy látom nem képes a további változásra, stagnál ezen a szinten...