Azt álmodtam, hogy Opeth-koncertsorozat van a képzeletbeli városomban. Darab szerint kettő. Kamarakoncertek voltak, kábé olyan bensőséges hangulattal, mint az a lemezboltos unplugged előadás a Demon of the Fall-lal többek közt. De ez rendes, full metal performansz volt, csak nagyon közel tudtunk állni, mint egy közösségi házban például. Ez a parkettás-könyvtáros hangulat abszolút stimmelt. Kevesen is voltunk, de csak annyira, hogy ne legyen heringpogó. Ilyen körülmények közt simán vette a zenekar a közönség metakommunikációját, tehát egy szemkontakt, egy mosoly is visszajelzés volt nekik, nem voltak vakító reflektorok. Csak amolyan normál, meleg fényű lámpák a plafonon. Az első koncerten a közönség már benn várta őket a tánctéren. Amikor bejöttek a zenészek, svédül köszöntek, mi is válaszoltunk nekik, hogy "Hej!", de a taps egy-egy kivétellel kínosan elmaradt. Ezen az egy kellemetlenségen kívül minden szuper volt, részletek nincsenek, csak az érzés.

A két koncert közt este a szabad ég alatt, egy középkori hangulatú sörsátor mellett hallgattuk áhítattal Mikael sztorijait, körégyűltünk a fapadoknál és asztaloknál. A második koncert az egy pozitív csalódás volt, mert nem számítottunk többre, nem volt bejelentve, de az első után ismeretlen mennyiségű idő elteltével megtörtént a másik is, fél, vagy egy nap után. Ugyanolyan örömmel, fülig érő vigyorral kerestem meg a helyemet közvetlenül Åkerfeldt előtt, aki kivételesen rendezői balra helyezkedett. Csak onnan tudtam, hogy ő az, hogy nem volt feketére festve a haja. Ismét minden szuper volt, határtalan boldogság, ami ébredés után is hatással van rám, és ennek örömére meghallgatjuk az illusztrációnak szánt referenciát: https://www.youtube.com/watch?v=EbA0GGb0YWc