Egy prank vagy egy fogadás, vagy egyéb móka kedvéért bagollyá változtam, és az volt a feladatom, hogy ellopjak egy kisbabát, és 5 napig ne bukjak le, utána visszaadom a babát annak, akié (anyjáé pl.).

Egy falu/város méretű fesztiválon vettünk részt, a feeling kimerült abban, hogy egy nagy házban elszállásolva többféle főzési feladatunk volt, már nem is tudom, mi, krumpli? Dió? A lényeg, hogy korábban vándorolgatva fesztiváloztunk, útközben is főztünk, de nehézkesen, így most a faluban megállapodva teljes gázzal (eheh) neki tudtunk állni a készleteink megfőzésének. Nyilván idegenekkel kerültem össze, valami többfős nőcsapat, igazából úgy el-elbeszélgettünk, de a magunk dolgait főztük, néha közös tűzhelyen. Nem ételt főztünk, hanem csak az alapanyagunknak, ami lehetett krumpli, vagy dió, vagy kókusz, meg kellett főzve lennie, ez volt a lényeg.

Én ekkor még humán formámban léteztem. Néha felbasztak, és akkor kiabáltam velük, de mindenképpen belevittem valami csavaros szidalmazást, szarkazmust, sajnos nem tudom idézni. Szétfolyt a diólé a tűzhelyen, akkor elég bosszús voltam, sztem nem én voltam az ügyetlen... Meg lehet, hogy a szállásunk ringott is, mint egy hajó, szóval a bosszúságom lehet, hogy nem személyre irányult.

Estefelé megpihenéshez készülődünk, ekkor kezdtem a bevetést. A bagolyságom néha láthatatlanságként viselkedett. Ez váltakozó volt. Megszereztem a gyermeket, nem sírt, ismert engem, olyan volt a viszonyunk, mint a kis unokahúgommal. De mégsem a Kató gyermekét loptam kölcsön, hanem valamelyik velünk megszálló nőtagét. A régi fiatal angoltanárnőm is lehetett, olyan feelingem volt. Kicsi baba volt, de kb másfél éves gyerek értelmével. 

Próbáltam bújtatni, úgy látszik, sikeresen, mert tudtam őt fogni (mint ember) és nem látták, hogy nálam van. Nem láttak engem. Keresztülnéztek rajtam a szereplők, de megakadt rajtam a szemük, csak aztán tovább is ment. Szóval nem volt hiteles a szemmozgás, mintha csak színészek lennének, és úgy tennének, mintha nem kéne látniuk. 

Bagolyként felrepültem egy magas szekrényre, és a nyitható felső polcon helyeztem el a babát, hogy aludjon éjszaka. Én addig a polc szélébe kapaszkodtam bagoly lábaimmal és próbáltam úgy magunkra hajtani a szekrény dupla szárnyát, hogy a babát ne lássák, de magamat ne kelljen becsuknom oda, valszeg még dolgom volt, mennem kellett tovább, vagy pedig nem akartam megrizikózni, hogy a mozgást meglássák, mert már (ismerős) férfiak is jöttek, és nézegették, hogy mi ez a rendellenes tevékenység. Elemlámpákkal is pásztázták a szoba felső felét, de úgy látszik, nem tűnt fel nekik a bagoly, vagy épp láthatatlan is voltam. Nagyon próbáltunk csendben maradni, ezt a babánál nem volt egyszerű elérni. Volt még mondandója alvás előtt. De a keresőbrigádnak nem tűnt fel a gügyögés, bababeszéd. A láthatatlanságom egy hangelnyelő barrierként is szolgált volna a félig kinyitott szekrény  résében? Egy ideig biztosan, de aztán valamiért nagyon sűrű hajbalzsamot nyomtam a kezembe egy utántöltő tasakból. Nagyon sokat, mintha valami mélyhidratálásra készülnék. Ez a babánál a fürdőzés emlékét indította be, így elkezdett a lábacskáival kapálózni, mintha csak úszna, pancsizna a kád vízben. Hangot is adott hozzá, no meg dübögött a szekrény, igazából itt kezdtünk lebukni. A babát magammal vittem és leszálltam a padlószintre. Ismét világos nappal volt, és csak azon múlt az inkognitóm, hogy meddig tart az a bűbáj, ami láthatatlan bagollyá tett. Álltam a babát fogva, emberként, és újra azok a nem igazi átnéző tekintetek siklottak át rajtam, aztán valaki végül meglátott tényleg. Visszaadtam a babát az anyjának (tulajdonosának?). Nem kaptam különösebb lebaszást, max talán csak megjegyzést, a prank tudomásul vételét. Max annyit, hogy haha, már kezdtem bevenni, vagy ilyesmi. Tehát amíg éjszakára velem volt a baba, úgy nagyon nem kezdtek el futkározni fejvesztve miatta, csak a dübögő szellem a szekrényben zavarta őket.

Ez így nagyon simán megúszósnak tűnt, de később egyre jobban éreztem, hogy egy lincshangulat kezd kialakulni ellenem. Ahogy mentem a városban, egy ilyen jézusos jellegű szektavezető üldöztetést nyilvánított ki ellenem, szemek szegeződtek rám (más szerencsére nem), és kellemetlen volt a járás-kelés, próbáltam minél messzebb kerülni az emberektől. A falu Andrássy útjára érve még mindig ember voltam, de az álmomban jól (igazából nem túl jól, de mindig elérhető módon) működő skillemmel, karcsapásokkal tudtam a föld fölött kb 1-2 méter magasságban repülni, az úttal párhuzamosan. Így haladtam tovább, hátrafele nézve, tehát mintha hátrafele csinálnék mellúszást a levegőben. Eléggé megerőltető ez a tevékenység, mert a karcsapások kevés levegőt tudnak úgy megmozgatni, "felcsapni", hogy megtartsanak, keményen kellett dolgoznom ezért a kis lebegésért is. Általában ki szokott fogyni a szufla, vagy a varázslat, és újra "földönfutó" leszek egy idő után. De most tudtam tartani ezt a lebegést, és hátranézve már a jézusos szektavezér magára vonta a figyelmet valami csodával vagy katasztrófával (inkább utóbbi vagy keverék) és a csőcselék inkább őrá figyelt, én pedig el tudtam lebegni a falu sugárútja mentén biztonságosabb helyre.

Az a helyzet, hogy valamiért ez az ember úgy férkőzött be az álmaimba, hogy ő a fő villain, akitől rettegek. És nem olyan Hannibálosan, sokkal rosszabbul fenyeget. Egyszerűen halálosan félek tőle.- az álmaimban. Ez már legalább az ötödik visszatérő álmom vele kapcsolatban. Többnyire a házában vagyok és el kell kerülnöm onnan mindenáron, a lehető legmesszebbre, a leggyorsabban, ne is tudjon utánam jönni. Egy pszichopata, aki ki tudja, milyen dolgot fog művelni, ha elérkezik az idő, vagy elkap. A tőle való félelem éles, metsző, mint a világ legélesebbre fent pengéje. Ilyen érzésem van. És nem az őt megformáló filmes karakterei paráztatnak be, hanem maga Mads Mikkelsen.

Dán létére volt, hogy a Norvégiában levő házából kellett menekülnöm, hó fedte a parkokat a környéken. Mindig volt egy autó, amivel én kellett, hogy meneküljek, vagy amivel ő jött haza és nagyon kussban kellett lenni.

A maira alig emlékszem, mert az éjjel közepén lehetett, és a brutál ijedségtől bekövetkezett extrém szívdobogás felébresztett, direkt figyeltem is, hogy dübörög a mellkasomban és a nyakamban. Aztán álmodtam még egy jót, azt is posztolom ezután.

Szóval Mads-tól halálosan rettegünk. Ma többünket is ki kellett menekítenem a házából, mielőtt megjön, vagy mielőtt befejezi a színlelést és ránk támad (?)

Igazából sosem tudom, hogy mit tenne velünk, de annyira borzasztóan tartok tőle, hogy nem is akarom megtudni, és lehet, hogy fel sem fogom ezért, milyen opciók vannak. Talán Adél húgomat kellett most meggyőznöm, hogy tartson velem és lépjünk le kurvagyorsan, vagy valaki más, kiszolgáltatott, mit sem sejtő helyzetben levő szerettemet.

Egy figyelmetlen pillanatában kell kereket oldani. Addig tettetjük, hogy tökéletes család vagyunk vagy idilli meghívott barátok, mosolygunk, úgy teszünk, ahogy kéri, követjük a szokásokat. Több személy is van/volt a házban, nem világos, hogy milyen szerepet töltenek be, kinek a pártját fogják, semleges töltelékek többnyire.

A mai esetben is kocsival történt a menekülés, de nem sikerült teljes észrevétlenségben kivitelezni a szökést, így ő és a csatlósai utánunk eredtek, de valahogyan sikerült egy jó előnyre szert tennünk. Talán rájuk basztam úgy egy ajtót, hogy az aztán nem nyílt ki? Rázártam? Nem tudom. De Adéllal jó pár hossznyi előnnyel tudtunk a kocsiba ugrani és aztán kihajtani az emelkedős, murvás kocsifelhajtón, ami a házához vezetett. Ha később utánunk is tudtak eredni, már nem derült ki, mi lett a végkimenetel, utolértek vagy sem, mert akkor ébredtem fel a kb 130-as pulzusomra.

Később még volt valami autós álmom, de lehet, hogy keveredett a baglyossal.

Eh. Már majdnem elkezdtem svédül körmölni :)

Szóval azt álmodtam, hogy kertvárosban vagy falun voltam egy nagyobb kiterjedésű rendezvényen, mtt tábor vagy ilyen öko-tudatos fesztivál, vagy művészetek völgye. A lényeg, hogy egy kedves, kis helységben sétáltam a főutcán, ami egy szűk kis betonút volt családi házakkal szegélyezve, most épp gyalogosoknak fenntartva. Haladtunk a fesztiválrésztvevőkkel együtt egy következő napirendi pont felé, ami leginkább zenei előadás lehetett egy közösségi házban. Az időjárás szürkés, borult, de meleg volt, így a reggel rajtam maradt pizsamában terveztem tölteni a napot, ami egy lógós vékony macinaciból, meg a királykék pólómból állt, aminek az elejére eredetileg egy nagy Csillag Patrik van nyomtatva, de most Tasmán Ördöggé változott. Megyek szépen a dolgomra, haladok a néppel együtt, egyszer csak mellettem terem a fiatal, de legalábbis velem egykorú Mikael, de az is lehet, hogy még inkább húszas éveiben járt, mivel nagyon kisimult arca volt, noha az arcszőrzete a szokásosnak hatott. Haja is több volt, és rendezett lófarokban hordta. Mintha csak egy random tini táboros crushom lett volna. De ettől még ő volt a Progmetál Istene, és ő is itt volt ezen a fesztiválon, és pont velem kezdeményezett társalgást: Rámutatott a pólóm mintájára, hogy mennyire cool. Én is mondtam valami pozitívat az ő szerkójára válaszként, de lehet, hogy a frizurájára. Megbeszéltük, hogy ő is arra tart, ahova én, mehetnénk együtt. Angolul kommunikáltunk, és talán egy-egy mondatot svédül, de nem vagyok benne biztos. Megtekintettünk végül több kiállítást és helyszínt is, inkább tárgyakkal zsúfolt hosszú asztalokról van emlékem, mint koncertől. Olyanok voltunk rövid időn belül, mint a legjobb barátok, gyakran megfogtam a karját vagy a vállát, miközben nézegettük a kiállított dolgokat, örültünk nekik, ámultunk, szép lila-kék fények jöttek valamiből. Egyszer csak kinn voltunk a szabadban, és láttuk, hogy több madár leszáll egy lepedőnyi zöld területre, köztük olyasmik, hogy szürke gém, meg ilyen gázlómadarak. Eléggé el voltak feküdve, mintha nagyon kimerültek lettek volna. Köztük volt egy pici ragadozómadár is, vörös színéről vörös vércsének gondoltam, de a rendszertani meghatározására nem volt idő. Mikael azonnal ott termett és mentésbe kezdett, amikor látta, hogy a madár nagyon rosszul van, vergődik, hátára fordul. Felnyaláboltuk és azonnal a madármentő állomás keresésére indultunk - mivel ilyen is volt a házak egyikében. Felvittük az egyik nagyobb épület emeletére, ahol szinte rátörtük az ajtót az önkéntesekre és a dokira. Leadtuk nekik, hogy mentsék meg. 
Itt vagy beékelődik egy sztori, vagy csak izgultunk és beszélgettünk, közben persze úgy támogattuk egymást, mint a tini legjobb barátok vagy valami félénk ifjú randizók.
A beékelődő sztori csak annyi, hogy a tesóimmal és apukámmal lángosozni mentünk, de gyalog, és elképesztő messze, nyáron, majdnemhogy csak kétdimenzióban, tehát egyenesen és előre haladtunk. A lángosozó egy épület beton vagy téglaváza volt (nem váza, hanem váz), tehát egy félkész vagy egy már visszaerodálódott kerete az épületnek. De egy kis kocka alakú helyiségben a kopaszodó bácsi pont jól tudta sütögetni a lángosokat, és az ablakszerű nyíláson kiadni. Egy másik szobából melegszendvicseket árult ugyanígy egy fószer, sörök és üdítők mellett. Volt vegán gombás-növényisajtos, pont olyan jó kis félbevágott bagettből, mint régen a sulibüfében. Rendeltünk, de nem biztos, hogy valaha hozzájutottunk a kajánkhoz, mert felmentünk az emeletre kolbászolni, urban exploringolni. Flesseltünk a betoncsontvázra. Mármint az épületre. Lehet, hogy ez az emelet már megint az az emelet volt, ahol Mikaellel leadtuk a vércsét a madármentőknek.
Újra ott voltam vele, visszamentünk pár óra múlva, hogy megnézzük, hogy van a kis állat. A  fiatal doki nem szolgált jó hírekkel, azt mondta, el fogjuk veszíteni, noha még volt benne látszólag élet, és küzdött. Mikaelt nagyon megviselte ez a hír, teljesen kiborult. A madárka felett gyászolt, pedig az még mocorgott, a doki folyamatosan dolgozott a megmentésén. A barátom tehát már nem látott reményt, el kellett őt onnan vezetnem, mert hátráltatta a munkát.
Ez az esemény megpecsételte a hangulatot a továbbiakban. Minden bizonnyal együtt fedeztük fel a néznivalókat a fesztiválon, miután kicsit összeszedte magát, de odáig már nem álmodtam meg.

És most jól meghallgatom a Master's Apprentices-t, mert azóta az megy a fejemben.

Lementem a Kék vagy a Vörös Yukba egy komolytalan koncertre. A színpad elrendezése olyan volt, mint egy kisebb színitársulat színházterme, vagy mint az AKG színházterme, tehát a nézők lépcsőzetesen ültek a fa dobogókon, és lent történt az előadás. Néha nagyon halk volt a zene, egy szál gitáros betétek voltak, a mellettem levő csaj azt hitte, előkaphatja a kis ír furulyáját, és mutathat néhány dallamot, mert éppen arról beszéltünk, hogy én ilyen zenét játszom, hoztam is magammal a tekerőt. De el kellett csitítanom, mert épp a srác progmetal közjátékot nyomott gitáron, csak a csaj ezt nem hallotta, azt hitte, vége a bulinak és furulyázgathat. Nekem is elő volt véve a hangszer, már össze is próbálhattunk valamit korábban, mert a fejemben elkezdtem összerakni, milyen alsó szólam szólhat az ismert ír balladák fő dallamai alatt. Aztán nem volt maradásom, mert te is megérkeztél a buliba, és jelezted, hogy amúgy kimész a dohányzók közé a felszínre, levegőzni vagy szocializálni. Én nem mentem egyből utánad, de rövid gondolkodási időn belül követtelek. Ilyen metál helyhez metál szerkó dukált, a hangszertokomhoz öltöztem full feketébe: lebernyeges, térdig érő szoknya, bakancs. Meg valami szintén szélben lobogós, fekete, vékony kardigán a góthercegnős fölsőm fölé. Nem tudom, honnan láthattam magam, de a hajam fel volt tűzve valahogy nyanyásan vagy hipsteresen. Azt a fránya tekerőt az istennek se tudom, miért hoztam magammal, most, hogy meg volt ragasztva, mi a francnak tettem ki még viszontagságoknak... A nyomorult Yukban minden falba meg ajtóba bevertem a nyomorult tokomat és kb hallottam, ahogy lereccsen a frissen felragasztott rész. Már nem is tudom, szerintem meg sem néztem. Közelítettem a dohányzós felszínre vezető ajtóhoz. Ki is léptem rajta. Csillagos ég és vad, zabolázatlan folyópart fogadott, extrém sziklákkal. De az ösvényen, ami egyből az ajtónál indult, közeledett felém egy szervező-szerűség srác, majdnem kézen is fogott, vezetett, hogy gyere, elkészült a vegán bográcsos kaja. A tenyerét épphogy megsimítottam, az ujjaink kicsúsztak egymásból, nem volt szándéka végig kézen fogva vezetni, csupán egy gesztusként érintett meg. Haladtam azon a nyomorult ösvényen, nem érdekel a szóismétlés, magam mellett a lustán hömpölygő vizet láttam, akár a Duna is lehetett volna. De fantasy fairy környezetbe illő, a parttól nem messze stégszerűen álló kis meseházikók álltak lábakon a mélyülő vízben. Ide csónakokkal jutottak el a partyzni vágyók. Sötétkékek voltak, vagy csak az épp majdnem teljesen lenyugodott nap miatt láttam ilyen színűnek őket. A víz rózsaszínesen derengett a még fényt kapó felhők miatt. Láttalak téged, ahogy a part közelében úszkálsz egy lánnyal, én haladtam a parttal párhuzamosan futó ösvényen, elég nehézkesen, mert extrém volt a növényzet, nemcsak a szikla. Száraz, szúrós, kemény, mediterrán, vagy teljesen nem evilági aljnövényzet. Egy ponton sikerült megbotlanom, veszettül átkozódtam. És szerintem fel is jajdultam, mert te is meghallottad. Ahogy elestem, a pőre lábszáramba bogáncsok akadtak a bal oldalt, a jobbal pedig beletrafáltam egy szúrós, tapadós pöffeteggombába. Nem is próbáltam kiszedni, annyira fájt, de felálltamkor magától is eltávolítódott pár szál bogáncsnövény. Eközben elkezdtél nekem odakiáltani félhangosan, hogy én vagyok-e az, fura álomnyelvet használtál, szerintem a vezetéknevemen szólítottál. Miközben épp a pöffeteggel agonizáltam, hogy hogyan ne tépje le a bőrömet, csak a sokadik szólításra reagáltam. A fájdalmam és a bosszúságom miatt passzív-agresszívra sikerült a válaszom, valami olyasmi, hogy igen, én vagyok, és csak hogy tudd, én elhúztam innen, részemről ennyi volt. Ezzel a bulira utaltam, hogy mennyire szarul érzem magam. De ilyen "szakításos" duma is lehetett volna, ha valaki hajlamos a nagyon túlgondolásra. Elkezdtem visszafelé haladni, hogy elhagyhassam ezt a remek bulihelyet. Visszajutottam az épületbe, amiből nem volt ám olyan könnyű újra kijutni a Fényes Adolf utcára, mint ahogy az a valóságban megy. Tágas, nagyon hosszú, teljesen egyszerű téglalap-folyosókon haladtam, gyér megvilágítás és kis ablakok tették lehetővé a tájékozódást. Az egyik folyosó olyan tágas volt, hogy el tudtam menni mellettetek anélkül, hogy észrevettetek volna az új csajoddal. A hajad még mindig vizes volt. Valami nagyon friss turbékolást műveltetek le. Három-négy méterre álltatok egymással szemben, valami kérdezz-feleleket játszhattatok, mert olyasmit kérdeztél: És a gyrosszal mi van? A csaj meg nagy életbölcsességként azt felelte: az uborka és a szósz csak fancy bullshit - vagy hasonlót. Erre te, mint akit ez a mondat még nagyobb szerelemre gyújtott, odasiettél hozzá és szájon csókoltad. Ez aztán a fittipaldi asszony, ez a gyrosba csak húst kér! Elmorzsoltam a bajszom alatt egy "blehh"-t, és eltávolodtam a kellemetlen jelenet helyszínéről.

Egy ideje a rövidebb, intenzívebb álmaimat közvetlenül személyeknek meséltem el, azért nem került ide. Bár kimásolhanám. De kit érdekel. Marci? :D

Már megint úgy éreztem, hogy hű de komplex meg eseménydús az álmom, de lehet, hogy leírva egy érthetetlen bullshit lesz, és mindjárt ki is derül, hogy nem is emlékszem rá(juk) rendesen. Merthogy kb hármat álmodtam egybe, na megpróbálom összerakni.

Hát igen, azt sem tudom, hol kezdhetném el, mert hiába kapaszkodok a részletekbe, illannak el... Szóval hm. Egy hatalmas csarnokba invitáltak be engem az utcáról, biznisz ügyben, vagy csak úgy találkozni. Belső-Budapesten lehettem, az építészeti megoldások a klasszikus fantasztikus szép bérházak voltak, köztük ez a csarnok viszont még szembetűnőbben cikornyásabb és palotásabb volt. Grandiózus homlokzatán egy felirat is sejlett, olyasmi lehetett kiírva nagy arany betűkkel, hogy "CROSS", de lehet, hogy két szó is volt. Ezek azok a házak, amikről a belvárosban járva mindig megjegyzem az épp aktuális utazópartneremnek, hogy basszameg, fel akarok jutni a legfelső emeletre, megnézni, milyen belülről az a padlásszint. Olyan hívogatóak azok a különleges ablakok... Szóval beléptem, érdekes hangulat fogott el, fúziója egy luxus-borospincének, egy közösségi háznak, neves magyar építész által tervezett nagyhírű egyetemi aulának, Michelangelo által pingált katedrálisnak, és fantasy-ba illő cikornyás lebernyeges üvegház / üveggel fedett átriumnak, vagy mi a fenének. Úgy ámultam-bámultam a díszítésen, hogy hangosan kimondtam, az "azta", "miafene" szavakat, már vettem elő az eszközöm, hogy fotózzam. Ekkor jött valaki, hogy bekísérjen egy közösségi térbe, ahol jobbára ingyenes programokat, ebédosztást szerveztek. Itt akart velem meetingelni valaki. Ez a törekvés végül nem torkollt komoly megbeszélésbe. Alig vártam valamennyit, már invitáltam be a szívemnek kedves személyt az utcáról, hogy itt találkozzon velem, nézzen körül és élvezze úgy a látványt, mint én. Meg elvileg kaját is kaptunk, azt szerettem volna, ha részt vesz az én programomban. Tényleg volt valami kaja, sajnos nem emlékszem rá, hogy micsoda. Volt ott közösségi nyüzsgés, elég jól éreztem magam ebben a légkörben.
Azt nem tudom, hogyan úsztunk át egyik jelenetből a másikba. A közösségi ebédlőasztal egy sötétre pácolt, durván megmunkált, súlyos faasztallá változott, a környezet pedig ez a sötét, derengő gyertyafényes, játékokból és fantasykból ismert tavern-hangulattá lett. A tér sokkal szűkebb lett, és egy darab beszélgetőpartnerem volt összesen, immár egy teljesen más személy, név szerint K. Ő valamiféle delíriumos álomban lehetett, mert ha jól rémlik, fel kellett őt ráznom, talán egy pohár vízzel is meglocsoltam. Mindenképp beszélnem kellett vele. Ki kellett belőle szednem, mi történt az ő oldalával. Ő volt Marvel, és én DC, vagy valahogy így. Az én DC sztorilájnomban az történt, és el is meséltem neki, hogy Christian Bale-t nagyon durván meggyepálták, de mégis ő került ki győztesen. Olyan volt a szitu, mint amikor egy nagy sereggel mész a Heroes of Might and Magic-ben egy szintén nagyerejű ellenség ellen (szóismétlés yee), de nagyon sok xp-vel gazdagodva, néhány egységnyi lénnyel ténferegsz ki nyertesen a csatából. Szóval Christian a DC univerzum ünnepelt, de nagyon legyengült hőse lett, és én ezt a hírt továbbadtam K-nak. A DC neutrális lények ellen küzdött, nem a Marvellel. Azt a sztorit tőle kellett hallanom, hogy a Marvel oldalon hogyan alakult a háború egy másik ellenséges csoporttal.
Innentől kezdve benne voltam ennek a történetnek a virtuális valóságában, sőt, teljes mértékben valóság volt, az én szemszögemből láthattam mindent, tulajdonképpen egy mellékszereplő, semmit nem csináló csatlós voltam.
Az biztos, hogy jelen volt Marvel kapitány - legalábbis szó volt róla, vagy csak K. említette és elképzeltem egy villanásig -, és egy Avatár nevű főellenség, akiről később kiderült, hogy nem is ártó szándékú. Avatár egy világos, fehéres szürkésen rikító bőrszínű férfi volt, a bőre tényleg világított a benne rejlő mágia mellékhatásaként, valamint meg tudta sokszorozni az egész testének a méretét - noha nem úgy, mint a Hangya, inkább csak egy átlagos, szálkásan izmos férfiból egy 2,5-3 méteres izomkolosszus lett. Egyenes fekete, illetve a mágia miatt őszesen, fényesen derengő haja a válláig ért. Meglepően egyenes vonalú, robusztus, már-már kampósan lefele törekvő orra egy klasszikus elfnél kicsit egzotikusabb, trollosabb, de mégsem teljesen ijesztő fizimiskát adott Avatárnak.
Sajnos ő is betegágyba kényszerült. Egy, a betörő napfénytől fehér fényben úszó, teljesen fehér berendezésű kórteremben találtunk rá Tatival, aki külsőre és személyiségre is inkább Tati és Margret Gnarr tökéletes fúziója volt. Én inkább csak az őt követő szemszög, a kameraállás voltam, a szem, amivel lehetett látni az eseményeket. Néha én voltam Avatár is és Tati is, néha egyek voltunk mind a hárman, mégis Tati melleit láttam és fogtam meg, érdekes volt.
Szóval Tati megközelítette az ágyon fekvő Avatárt, és ő elmesélte a csata részleteit, meg volt köztük némi bizalmas beszélgetés, talán arról, hogy a kettejüket összefűző gyengéd szálakat majd hagyják kibontakozni, ha minden jobbra fordul. De egyelőre még nem voltak olyan viszonyban, csak nyiladozott az érdeklődés bimbója, de a kémia látványos volt köztük a saját szemszögemből és az övékből is. Ez a mellre helyezett kéz igazából az enyém volt, mintha én lettem volna a harmadik, aki ráhajol/ráheveredik a betegágyra. És mintha Tati lett volna a fekvő személy, én az ő mellkasán/vállán pihentettem volna a kezem, és néha nem figyeltem, máris a szilikonos cicire vándorolt. Ezt ő gyorsan korrigálta és eltolta a kezünket némi figyelmeztetéssel kísérve. Tényleg nem direkt kalandozott oda a kezünk, ezt nem tudtam irányítani, mintha valaki szórakozott volna a karunk irányításával. Ez kb kétszer esett meg, de egyébként tudtak érdemben a fontos eseményekről diskurálni, többek közt arról, hogy oké, hogy lezajlott a csata, de még nincs minden lezárva, mert van pár korrupt arc, itt is, ebben a kórházjellegű épületben. Be is lépett az emlegetett egyik figura, kerek fejű, szakállas, göndör hajú pasas, és Avatár ágya fölé hajolt. Beszélt, nem tett elvileg fenyegető mozdulatot, de ami elhangzott tőle, az borzasztó volt, baljós, kellemetlen, és azonnali indulatokat váltott ki mindhármunkból. A pasast el kellett lehetetleníten, mielőtt még kígyónyelvével tovább korruptkodik másoknak és keresztbetesz az ügyünknek. Avatár tehetetlenül feküdt, túl gyenge volt bármit is cselekedni, de Tati nem szarozott, elkapta a fickó nyakát, és a vékony, de szikárul erős karjával fojtogatni kezdte. Elmondta neki a fülébe sziszegve a magáét, hogy itt most ő alárendelt helyzetben van, és rohadtul ne merészeljen semmit furkálódni, mert el lesz látva a baja, most csak ízelítőt kap. Alaposan megfojtogatta a mondandója végére, majd elengedte. A legyengült fickót én, mint megtestesült harmadik személy, a falhoz löktem, hozzáfogtam a fejét a sík felülethez, és ökölbe szorított jobb kezemmel még jól megkalapáltam párszor az orrát, hogy biztosan betörjön, és emlékezzen Tati figyelmeztetésére. Nem vérzett az az orr, csak meglapult és megpépesedett, mintha krumplis pogácsából lett volna, ezért nem is éreztem annyira gáznak az álombeli agressziómat.
Kb ennyi.

Nos, én nyáron is jártam Elu koncerten, az egész tök jó volt meg minden, mégsem jegyeztem le, pedig lett volna mit. Hogy Maratonon kedden a Dying Fetus de hogy szólt, szerdán meg milyen menő szarvaim voltak, és hogy a Finntrollt jobban élveztem, mint az Elu-t. Sok fesztiválraautózós xp-t szereztem, stb.

Ma meg... vagyis tegnap. Lemezmutogató turnéra a lemez hallgatásával kell készülni. Különben szar lesz. Így jártam a Helvetios turnén. 10 szám az új lemezről, 2 régi (nyilván az egyik az Inis.) De nem tanultam a hibámból, és nem hallgattam szarrá Maratonra az Ategnatos-t. Azóta ezt megtettem, és nagyon ütött így a mai koncert. Persze nem összehasonlítható pl. egy olyan wigwamos bulival, ahol olyanok hangzottak el, hogy Kingdom Come Undone, Calling the Rain, Tegernako, ehhez hasonlók.

De kezdjük Léna néninél. A zenekarról fél éve szereztem tudomást maximum. Elena olyan, mintha a sulitársam vagy másodunokatesóm lenne. Nem állok messze ettől, ugyanis egyidősek vagyunk, gyakorlatilag valszeg ő is akkor ment oviból suliba, amikor én, egy szoci lakótelep-komplexum közepén. Noha az én szüleim a negyedik gyerek érkezésének apropójából kertesházba költözés mellett döntöttek.
Folytassuk Tatianánál. Van ilyen hörgős-éneklős néni egy posztszovjet szláv országból. Igen, nagyon ügyes, szeretnék úgy tudni, mint ő, irigylem, bálványozom, vagy valami ilyesmi. Merthogy nem is éppen csúnya. De hogy kellett egy-két tényező, ami kiábrándított, talán a kender-mintás cicanaci, talán az összességében egybefolyó, és nem megmozgató zene. Korábban írtam, a szülinapi bulim* kapcsán. (*Haha, ez tök jól hangzik, mintha nekem rendeztek volna Soilwork+stb koncertet.) Aztán van ez a Léna. Valami gyűjtőoldalon, ahol dögös rock- és metalzenész csajokról ömlesztenek képeket, feltűnt egy-egy narancssárga hajú raszta néne is, na mondom, tök badass, néha videó is volt, és állatul screamelt. A fellépőcuccai is menők voltak, néha annyira meghökkentőek, eszembe nem jutna ilyesmit aggatni, még egy olyan testre sem, mint az övé, de tény, hogy kifogástalanul áll minden rajta. Elkezdtem őt figyelgetni, és a zenéjüket is azonnal meg kellett hallgatnom, amint kiderült, hogy az Eluval turnéznak. Hát mondom két (és fél) ilyen legyet ütni egy csapásra.. ÁLAT. (A Lacuna persze ráadás élvezet volt, '12-ben nem volt túl maradandó emlékem róluk a Szigetről - nem azé me bebasztam -, asszem basszeros nem lépett fel velük és haragudtam rájuk ezért.) Nézegettem a social media dolgait és egyre szimpatikusabb lett, sokmindenben hasonlítunk, értékrendben, mentális egészségben :D Mindenesetre ezt a két szláv hörgős, éneklős, tetkós, extrém angyalkát egymás mellé teszem, és naaagyon nem kérem a Tattyánát, hiába a kis csókos szája. (jóvanmá, nekem is van szemem!)
Na de szóval a Léna koncertje. A kikúrt sóbizniszre haragszom, mert nem lehet a nyitózenekart bazmeg feltolni hangerőben... Annnyira kínos volt. Itt ez a fiatal, energikus banda... és álldogálnak bazmeg az emberek. Fú de felbasz. Olyan szerényen rendezte le a leány. Hogy fú, thank you, izé bizé, hogy hogy örül nekünk, stb. Utálom ezt. Hülye közönség. Amúgy, mivel kaptam erről valódi feedbacket, lehet hogy tényleg a magyar közönség még sokkal jobb, mint az átlag (a lengyel vetekszik még vele állítólag :P), szóval lehet, hogy nem csoda, hogy köszit mondott nekünk erre a lingyi-langyi fejbólogatásra.
Nincs mit szépíteni, ő a no-homo girl crushom, na! Ilyen se volt még, most kell ennek jönnie, vén fejjel?!
Tényleg kurva halk volt a mikrofonja, mondjuk nincs olyan átható hangja, mint Angela Gossow-nak (de ezt nem írhatom le egyébként, mert az Istennőt sajnos nem hallottam élőben), viszont azért megküldhették volna akkor már kifele... Az énekhangja az mondjuk jó erőteljes volt, hiába nem egy technikás, képzett hang, inkább olyan zsigeri, ösztönös, nagy erővel és főleg terjedelemmel felfelé. Nem énekelt brutál magasan, de amikor a felső szólamot tolta (a sampler alatta volt terccel), nem bírtam ráénekelni, a csajszi meg simán kinyomta falzett nélkül. Jó én meg beteg vagyok és nem énekeltem be és a kis két oktávommal nemtom mit akarok.
Azért volt közönség-hangoskodtatás, meg I can't fucken hear you, stb, de mintha kötelező lenne. 8-9 daluk volt, vagy már nem is tom, mennyi, de mindet megröfögtettem már itthon párszor a hangfalon, meg edzéshez is ment aláfestőnek korábban, amikor még épek voltak a légútjaim. Szóval mind ismerősen szólt. Az Earth Mantra középrészét nem tudtam vele együtt énekelni, mert belecsuklott a hangom, nemtom mér. Talán mert átküldtem Adélnak a dalszövegét, és sírós szmájlit tett rá. Vagyis nem ezért, de érted, össze lehet rakni.
A biztonsági szolgálat a kis páholykájából végignézte, ahogy két részeg batár barom egymással pogózgatása kihat az összes, körülöttük békésen lötyögő, a zenét élvezni szándékozó fizető vendégre, könyökkel, bakanccsal, mindennel kaptunk, nem értem, ezeket miért nem lehet kivezetni... dolgozzatok, basszameg! Hiába hátráltam, pont ott kellett állnom, ahol ezeknek, hogy lehet ilyen balszerencsém? Persze a circle pit is az orrom előtt alakult meg, korvajó... Pont a legjobb részeket tették élvezhetetlenné, nem tudtam koncentrálni, mert el kellett löknöm a kisebb-nagyobb csíragyerekeket, hogy ne telibe csöcsbe érkezzenek. 

Szereztem két zenekar közt almalevet, aztán a Lacunát megpróbáltam oldalról hallgatni, többek közt, mert úgy éreztem, kezd bedurranni a jobb fülem. Na ez faszság volt, alig láttam-hallottam valamit. Leghátul is jól szólt, csak jött a hátamra a hideg. Ez még mindig egy ól, vagy egy szénapajta, a hőszigetelést illetően. Az elu-s merch pult ráadásul pont ott volt, ahol jött a legnagyobb cúg, szerencsétlen kis barna Saphona ott fázogatott... de majd rá is visszatérünk...
Szóval a Lacuna, hát igen. Már feltűnt, hogy Andrea bácsi (igen, Ándréá, olaszosan) szépen megtanult hörögni, nagyon jót tett a zenének. Régen nem is értettem, miért tartják szegényt, kb dísznek, de így abszolút van létjogosultsága az ő hangjának is. Noha nem követtem az utóbbi 7 évben a munkásságukat, ez kellemesen érintett most, amikor megtanulmányoztam az új lemezt. Szintén edzéshez, stb. Ez a néne tényleg kiénekli azokat a hangokat, like no big deal... Mondta is, hogy neki ezek néha könnyebbek, mint a középláge. De jó neki :D Nem spórolt vele a Veneficium-nál sem, legalábbis ha jól hallottam, simán kitolta a felső szólamot. Hidegrázós. Evanescencés feelingem volt tőle, csak sokkal brutálabb kísérettel -> Lacrimosa. Ja, csak ott az Amy nem nyomja a szopránt, csak a szenvelgést. :D

Most mondjuk, hogy róluk ennyi, mert az Elura is kéne pazarolni a tárhelyet...
Sok jó zene ment a két banda közti átpakolás ideje alatt, többek közt In Flames, Arch Enemy, de az utolsó egy halk, de elég jó Helvegen volt. Nagyon jó felvezetése volt az elkövetkezőknek.
Picit megfeledkeztem róla, hogy lesz nekünk epic intrónk. Függöny ugyan nem volt, de... huh....
Szóval bejött Fabienne full fehér lepelben, maszkban, egy kibaszott kelta sárkánykürttel. Vártam, na, mér nem szól, biztos nincs jól hangosítva. Mert alatta már ment némi konstans kitartott kísérethang. De akkor TÉNYLEG megfújta. DE HOGY MEGFÚJTA. Szétrepedt kb a plafon. Háromszor is megfújta. Kicsit megengedtem magamnak egy feltörő zokogást. Jött még két fehér leples (sztem a lányok), meg kántáltak, aztán felállt két dobos a két szélre, ők fekete lepelben, kecskeszarvval voltak díszítve. Elementáris ereje volt a dobolásuknak, gyomorig hatolt az élmény, és felszakított még egy-két ilyen felsírás-szerű hiperventillációt, nem álltam útját, mert elég jól esett. Több ilyen élmény egyébként az estén már nem volt, de nem volt ezzel baj. Ők amúgy nem tudom, kik voltak, mert velük együtt már 11-en voltak a színpadon, amikor már ügyesen visszajöttek a fehér ruhából rocksztár-szerkóba átöltözött zenészek. Talán az ügyes kis technikusaik.
Nyomták a setlistet, amire számítottam. Tudtam, hogy több lesz a régi dal, mint maratonon, meglepi nem nagyon volt, élveztem, énekeltem, lötyögtem.
Michalinát figyeltem, a bass-t nem nagyon, nem is lehetett kihallani, meg Chrigelt, mit állatkodik a furulyán és a pengetősön. Na meg Matteo-t, vártam, hogy legyen duda, hogy megfigyelhessem, nem sok számban használta.
De az is vicces, hogy régen mennyire lekötötte a figyelmem a frontman, kb ő volt a fő attrakció (Anna mellett, de azért mégiscsak kislány vagyok). Fú de régóta járok a koncertjeikre!
Fabienne hozta a szokásos minőséget, noha a Kingben aláintonált, ezért kicsit megbocsájtok magamnak, hogy én mindig alatta vagyok szinte. Több hárfázást elvártam volna tőle, van ott azért mit.
Meg úgy a bandától, több élő játékot, kevesebb samplert. 
Szerintem egyébként már ők sem tudják, hogy van a dalok hangszerelése, csinálják, ahogy jólesik :D 
Nagyon aranyos volt Michalina, noha jó későn, de megérkezett a merch pulthoz, már távolról integetve, hangosan köszönve. Sajnos nem tekerőztünk, de ott volt Piotr, és szóval tartott, amíg a fanok sorban álltak Michánál és lefoglalták. Meg is néztem, Piotr meg is szólaltatta, de nem érintettem meg a szép kis világosbarna Saphonát. Jöttek kibaszni minket a biztonsági őrök. Piotr-nak is magyaráztak, de kb mintha a seggéből húzott volna elő minket, nem esett le neki, hogy a srác nem ért magyarul... "Ne mondjam még egyszer, induljatok és vegyétek ki a kabátotokat a ruhatárból! Nem viccből mondom, a zenekarnak is mennie kell, jön a turnémenedzser, viszi őket és mennek tovább, másik országba!" Jólvan batárkám.
Szegény "Helvetion" Nem tudta érdemben árulni a kis merch-jét mert a csírák egy normális buli utáni lecsengési időnek sem adtak lehetőséget. De nagyon aranyos volt ő és a férje is, öleléssel köszöntött és búcsúzott, nagyon jó volt, hogy váltottunk pár mondatot, feltöltött.
Volt azért sok kedves ismerős arc, ha nem is velük együtt lötyögtem végig, de jó volt beszélni kicsit.
Éjfélkor már a villamosmegállóban voltam. Itthon a házunk előtt húsz lépésre merült le a telefonom teljesen, nagyon spóroltam vele, 27%-kal indultam el itthonról. A kis buzi, felraktam töltőre, egyből felugrott 50%-nyit... Nappal meg annyit merült le egyszerre egyik percről a másikra. Kapjamárbe!
Bezzeg fotózhattam volna, közvetíthettem volna az otthonmaradt társaimnak, satöbbi. Lehet, hogy Lénanénével is lenne közös képem, hisz ő is nyomult a fanjaival.
Most így alakult, de akkor next time.

A mai ébredésközeli álmom hasonlóan jól indult, mint amikor Lillával házibulizunk és ott alszunk nála. Most is flesseltünk valamire, de ketten voltunk, és a mi régi nappalinkban (ami most apukám birodalma), és az utcára néző ablakot kémleltük, a fotelek támlájára, karfájára telepedve. Leginkább csak az esti tájat, fényeket szemléltük, miközben dumáltunk még lefekvés előtt. Az ablakunk hatalmas, egybefüggő üveg volt, nem volt felosztva három részletbe, mint a valóságban, sőt, az egész felülete nagyobb volt, mint a most létező ablakkeret. Függönyök sem voltak, minden bizonnyal be lehetett volna látni, ha használtunk volna fényforrást a szobában, de csak kintről szűrődtek be az utcai fények. Mi természetesen minden járókelőt telibe láttunk. Elment egy fiatalabb fazon is a járdán, de hirtelen megállt az ablak előtt középen, előrántott egy pisztolyt, és az üvegre lőtt. Nem volt páncélüveg, így simán áthatolt rajta a lövedék, viszont az egész egyben maradt, biztonsági üveg lévén. A golyó azonban célzottan repült középre, és abba az irányba. Lilla élettelenül fordult le oldalra a fotel támlájáról. Én ugyanazzal a lendülettel, ahogy a teste földet ért, szintén levetettem magam a padlóra, mert ahogy az ábra mutatta, az illetőnek nem okoz gondot a kinti-benti fényviszonykülönbség. Szinte fel sem fogtam, mi történik, de a testem az ösztönös mozdulatokat végrehajtotta. A lehető legjobban az ülőgarnitúra rejtelmező árnyékába húzódtam, miközben realizáltam, hogy valaki agyonlőtte a barátnőmet... Elsősorban nekem most túl kellett élnem, majd bosszút állnom... Igen, jó a sorrend.
A fazon társai már behatoltak a lakásba, hallottam. Két olyan ordas nyomorék volt, hogy míg fegyver volt a kezükben, nekem sikerült közel kerülnöm hozzájuk és puszta kézzel ártalmatlanítani őket. Egyszerre a kettőt. Elébük kerültem a konyhában, a nyakukra szorítottam egy-egy kezemet, mialatt az övékben ott volt a pisztoly és a puska plusz egy-egy szabad kezük... Könnyű volt erőt kifejteni a gégéjükre, és hüvelykujjal nyomtam egyre beljebb, míg azt láttam, hogy milliméterek választanak el attól, hogy gyilkos legyek. A gyengén ellenálló porcot inkább hagytam félig benyomva, amíg kifordult a szemük fehérje, és eszméletlenül hevertek tovább, ernyedt kezükkel szabad utat adva nekem a lőfegyvereikhez. Sosem használtam még éles pisztolyt, álmomban sem. De volt sejtésem, mit kell csinálni. Kibiztosítottam, de ezt visszavonni nem tudtam... Így el kellett sütnöm egyszer, szerencsére az ajtóba lőttem... A másik zsákmányom egy puska volt, azt későbbre tartogattam. Fogalmam sem volt a tár töltöttségéről. A főgonoszt kerestem, de közben már a saját túlélésemre is ment a játék, hiszen egyedül voltam egy ostrom alatt tartott házban. Az udvar felé haladtam, ami hirtelen egy kisebb birtoknyira szélesedett ki. Itt aztán mehetett a kergetőzés... Nem a saját birtokunk volt már rég, amerre jártam, mindenfelé ennek a bandának a tagjai, családja, és úgy éreztem magam, mint valami beépülő ügynök. Osontam a fegyveremmel, amire nagyon feszülten figyeltem, hogy ha kell, időben ki tudjam biztosítani.
Putri jellegű épületsorokat hagytam el, mire kiértem egy kopárabb tisztásra, ahol a család tagjait láttam egy irányba masírozni. Úgy néztek ki, mint akik temetésre jöttek. Beolvadtam én is a bús tempóban haladók közé, közben próbáltam nem felhívni a figyelmet a kezemben lévő tárgyakra... A pisztolyt valahogyan a ruhám rejtette el, miközben biztosan markoltam, a puska egy kissé áttetsző szemeteszsákban lógott a vállamról, necces volt, mennyire sejlik át, de talán volt két réteg nejlon, ami a formáját kicsit elrejtette. Random kérdezősködés és odavetett small-talk kicsit megrezegtette a lécet, de hála égnek a nagy darab rosszfiúk egy emberként inkább az elhunytra koncentráltak, meg hogy odaérjenek a megemlékezésre és a sírbatételre. Amikor nem volt nagyon társaságom, azzal próbálkoztam, hogy az épp kibiztosítatlan fegyvert valahogy a zsebembe vagy az övembe illesszem, de nem okozott jó érzést, csak nyugtalan lettem tőle és kiszolgáltatott.
Mire odaértem a gödörhöz, el kellett sütnöm még egyszer a fegyverem, nem emlékszem, miért. Viszont ezután meg akartam nézni a tárat. Könnyen kinyílt. Üres volt... Fasza... Jöhet akkor a puska. Egy félreeső helyen meg tudtam nézni a fegyvert, hogy értelmezzem a használatát. Ez egy kibaszott légpuska volt... A töltényeket nyolcasával lehetett beletárazni, abból is foghíjasan volt max. 5 szétszórva benne, szóval simán lehet, hogy tűzharc közben "luftot" lövök... Erre már nem tudom, sor került-e, mert a magas stressz-szint miatt közel voltam az ébredéshez és az események nem túl világosak. Amúgy is meleg van már nagyon a szobámban ilyenkor, pisilni is kell, ki vagyok száradva, reggelre az összes csontom és izmom fáj, nem csak a derekam, és amint kicsit magamhoz térek az álomból a valóságos életembe, összeugrik a gyomrom, mert adulting van, legalábbis egyetemista felelős viselkedés... Legyenmávége (még 1 év)

Megint megtörtént. Nem bántam meg egy percig sem, még úgy sem, hogy a többi zenekarról 95%-ban lemaradtam. Amikor megjöttem, épp a néni mérgeskedett kb három számnyit, pont addig tartott a koncert, amikor épp kezdtem volna már megunni a hangját, meg az egészet. Cserébe jó volt az aláfestő zenéje a ruhatárhasználatnak. És cserébe álltam fél órát a küzdőtéren, és néztem a svéd roadie-kat... Valami undi fingós-spermás dumát nyomott az egyik, amikor a mikrofonokat állították be. Ha-ha! Na most ezért jól megtanulok még jobban svédül. (muszáj lenne, abszolválnom kéne idén.)
Nagyon szűk volt a keresztmetszet... Vajon bírja-e az épp kiújulni akaró gerincssérvem az egész megterhelést? Hát úgy elálldogáltam, lépegettem kicsit, lötyögtem a halkan szóló In Flames-re... Csak elkezdték, kb időben, 5, de nagyon max 10 perc késéssel kezdtek. Így kaptam kicsit több mint egy óra tömény Björnt.
Nem jó elöl állni. Megnézem magamnak, jó, szép, ügyes, csodálatos, de most már igazán nagyon kéne, hogy kibassza a fülem a hangerő. Hátraverekedtem magam kicsit.
Igen. Na ott már jó volt. Még lehetett volna fokozni hátrább állással, de a gitárszólók itt már nagyon élesek voltak, elbaszott volt a szóló-és a ritmushangszín közti hangerőkülönbség...
Nem tetszett ez az új módi, amit azelőtt a Fezenen még nem hallottam. Björn éneksávjai be voltak rakva samplerről. Persze nyilván nem az, amit ő produkál élőben, hanem a hozzáadandóak. A basszeros srác vokálozgatott valamit, látszólag, de az ő hangját teljesen elnyomta az énektrack. Sajnáltam, mert csíptem a korábbi koncertekben ezt a nyers, letisztult, kizárólag Björn kvalitásait hangsúlyozni rendeltetett előadásmódot. Szerettem vele együtt énekelni. Ő az alsót, én a felsőt. De így meg kicsit elvesztem, nem élveztem ezt a részét, lehangoló volt. Persze ez a hangzást nagyon durván megdobta, mintha lemezről szólt volna, de én igazából nem ezért jöttem... No mindegy, nem volt ez úgy a nagy egészt nézve egy negatív dolog, csak valahogy megölte az élménynek ezt a részét számomra.
Kicsit muszáj volt hajat is ráznom, csak úgy öregesen, épphogy csak lógjon a szemembe :D Énekelni korlátozottan sikerült, reggel kezdett kiütközni rajtam valami meghűlésféle.
Sok-sok dal volt... teljes koncertélmény, nem ilyen előzenekaros, nem is rövidített fesztiválos, de tény, hogy bírtam volna még ezt-azt, amit a korábbi koncerteken átéltem. Az az együtténeklős, velőig hatoló katarzisos, kedvencszámos érzést. Nem baj, vigasztalásul elolvasom a régi beszámolóimat, és járatom kicsit a nagy kedvenc lemezeket és dalokat róluk.

Ja. És még mindig élő szintissel jönnek, sose veszítsék el eme jó szokásukat. Autogrammom már van Fezenről. Jaj, de jó volt az az élmény is. <3

El voltam szállásolva egy hatalmas villában, amelynek rengeteg szobája hotelként működött. Távol voltunk mindentől, faluszélen, de inkább még messzebb terült el ez a birtok kertestül, tavastul, kiserdőstül. Az emberek itt összefüggésben voltak egymással, egy rendezvény, vagy tábor miatt volt itt mindenki. Egy előadásra készültünk, és intenzíven próbáltunk minden nap. Nekem olyan momentumok tették ezt feltételezhetővé, minthogy valamilyen papírt cipeltem magammal nap mint nap, lehetett az kotta, vagy valami megtanulandó szöveg, esetleg szerződés. A lényeg, hogy ilyen maffiaszerű mélységekig kerültem konfliktusba egy bizonyos réteggel. Volt főgonosz apuka, meg annak a kisebb gonosz fogdmegjei, persze termetben kétajtós szekrények ügynökkinézettel. Lőfegyverük is volt, és ezt használni is fogják, majd leírom a sztoriban.
Önálló, senkihez sem csapódó személyként léteztem itt a próbák napjai alatt. Reggel elhagytam a szobámat a papírjaimmal, és igyekeztem a dolgomra. A gyülekező kint volt a szabad ég alatt, a kellemes kastélyparkban. Magára az eseményre nem emlékszem, egyedül arra, hogy ez a maffiafater volt a góré, ő adta a pénzt, és ő is volt az egésznek a szellemi rendezője. Ezért is sikerült konfliktusba kerülnöm vele. A testőrei közül minimum egy a saját fia volt. A fater tipikus hajszálcsíkos öltönyös, kalapos, zömök főnök volt, mintha csak a Belleville-i Randevúból lépett volna ki. Csak engem biztos nem sportfogadás céljából hajtott rabszolgasorsra. Egyik nap úgy meggyűlt vele a bajom, hogy bevertem egyet a pofájába, és minimum egy foga eltört. Érdekes módon én ezt megúsztam aznap. Senki nem akart eltenni láb alól - még. Másnap ismét összetalálkoztam vele, és mit ad isten, úgy szétütöttem a fogsorát, hogy szinte abba sem hagytam, amíg azt nem láttam, hogy a felső és az alsó fogsora is láthatóan befelé fordul nagy vérzés közepette. Ez már nekem is túl sok volt, és bűntudat és a következményektől való félelem által vezérelve eliszkoltam ismeretlen helyre. Nem sok idő telt el, de lehetett akár egy egész éjszaka is. Lassan kezdett előszivárogni a hír, hogy a főnök feldobta a talpát. Gondolom nem azonnal, meg hát nagy szenvedések közepette. Ezért voltam még én életben. Viszont a míves, barokkos kőkerítéses óriásteraszról az egyik fia elkezdett lövéseket leadni rám, akkor is épp menekülőben voltam. Hiába álmodtam, a futási iramomat nem tudtam növelni, mert ezzel nem teljesen voltam tisztában. Viszont próbáltam folyton irányt változtatni, mint az űzött vad. Ahogy távolodtam a fegyver hatótávolságából, elkezdett közeledni a város, egy parkolóba botlottam, a kocsikon próbáltam átbucskázni, nehogy eltaláljon a támadóm még így utolsó pillanatban. Itt hozzám hasonó renegátok, szökevények éltek. Egy romosabb épületben (úgy nézett ki, hogy egy istállót alakítottak át egy kisebb tömegszállásnak) sorstársaim befogadtak, elrejtettek. Ott már nem is jött utánam senki. Viszont a maffiafater halálhíre elért hozzám kellemetlen súlyként nehezedve rám. Nem feltétlen akartam megölni, csak jól pofánverni, de igazából azt is megérdemelte, hogy totálisan likvidálva lett.
Este a társaimmal a szénapadláson egy elég szedett-vedett alvóalkalmatosságon próbáltunk pihenni. Pokrócok egymás hegyén-hátán, hát nem nagyon mentek rá a komfortra. Sorban ültünk igazából, és néztünk lefelé és előre, bele az estébe, vagy a pajtaajtóra, vagy lehet, hogy volt ott valami tévé, de inkább csend volt. Tőlem jobbra tipikus kocsmatöltelék cowboyfazonok ültek bekuckózva pokróccal. Tőlem balra egy személy volt, utána már a fal. Ez az egy személy - nevezzük D-nek, személyiségi jogai megőrzése miatt, ugyanis kínos dolgok történtek vele - már korábban is a látóteremben volt, de nem igazán fogtam fel, hogy ő az, mégis tudat alatt el akartam jutni ide, ahol ő is biztonságban van. De kiderült, hogy már elkéstem ezzel a biztonság dologgal. Valszeg a maffia áldozata lett.
Történt ugyanis, hogy ott, balról D-vel, jobbról a cowboyokkal körülvéve fészkelődtem a magam alá gyűrődött pokrócokon, próbálva valamiféle komfortot létrehozni. Szemét, meg apró tárgyak is voltak odahányva, így még kevésbé tudtam ágyként tekinteni erre a takaróhalomra... Pakolgatom a kockás pokrócot, ami épp a kezembe került, és ahogy húztam magam felé, valami hideg, lágy, de rugalmas textúra ért a kezemhez. Nézem, mi az, erre felkiáltok: "Fúj, itt van valakinek a pélója!"
Igen, konkrétan. Egyből világos volt mindenkinek, hogy a maffia tette, az odaszáradt vér árulkodott, hogy a gazdája nem mostanában hagyta el. A balomról utánakapott egy kéz. D. magához vette, elrejtette, az arca mindent elárult. Fájdalmat, szégyent. Na, nekem sem kellett több, nagyon megsajnáltam. Még természtesen reménykedtem valami orvosi csodában, hogy visszakaphatja helyreállító műtéttel. Ha nem is ezt, amit itt talált a koszos pokrócok közt, majd valami másikat. Vigaszként fogtam magam és ösztönös ingeremnek engedve átöleltem. Nem úgy teljesen szorosan, hogy ne maradjon levegő köztünk, de úgy bensőséges-barátian, annak viszont elképesztően hosszan. Minimum 20 vagy 30 másodpercig. Ami, ha számolsz, ölelésből nagyon hosszú. Éreztem, hogy kínos neki, az első pár másodpercben tuti, aztán engedett, enyhült a feszültség. Vagy beletörődött, vagy pedig elfogadta. Még az is lehet, hogy kicsit jól is esett neki. Természetesen megkegyelmeztem és elengedtem a karom fogságából. Félig fekve, félig ülve, ahogy a pokróckanapénk engedte; a karunk, vállunk, és a lábunk összeért, így pihentünk az este további perceiben, óráiban, szótlanul. Én feldolgoztam a történteket: gyilkosság, csonkítás, egy barátság elmélyülése, satöbbi. Ő nem tudom, min agyalt, de volt tippem...
Kb ennyi.

Az álmom azon része, hogy táborban vagy fesztiválon voltam, irreleváns, mert egyrészt nem is emlékszem részletekre, másrészt onnantól kezdődtek csak az izgalmak, hogy az volt a dilemma, hogy melyik busszal/vonattal tudok majd hazajutni az esemény végén. Rögtön szerettem volna, minél hamarabb, a legközelebb induló járattal elhúzni. Ehhez össze kellett cuccolni sátrat-hálózsákot-bőröndöt, fene tudja, mi volt nálam. Agyaltam valami délutáni járaton, ahhoz nagyon kapnom kellett volna magam. Úgy pár óránként volt egy, és hajnalban is. A szándék végül is ez volt, a gyakorlati megvalósítás pedig kimerült abban, hogy a fesztivál melletti faluba keveredtem, ahonnan a járatok fognak indulni. Itt viszont leragadtam.
A való életemben (amikor nem álmodom) nagyon sok állatkínzást látok online, mert sok ilyen csoportba léptem be, macskának gazdikeresés, vegán dolgokról tájékozódás okán. Már olyan sok a szenvedő állatról készült poszt, hogy úgymond bepáncélozván a lelkemet, ezek nem hatnak rám, továbbgörgetek. Ez nem igaz, mert persze, hogy hatnak rám. De nem kapok minden egyes elvágott nyakú kutya láttán sírógörcsöt, csak mondjuk minden ötödik-tizedik után.
Az álmomban a falusiak a kutyákat egy nagy rituálé keretén belül egyesével levágták a főutcán a házaik kerítése előtt. Kinn volt a tévé is, közvetítették az eseményt. Ennek lehet oka az, hogy esetleg Kínában voltunk (nem, tipikus magyarországi vagy környéki falu), vagy éhínség idején jártunk, és én épp egy apokaliptikus közhangulatba csöppentem. Az összes kutya golden retriever kinézetű volt. Én valószínűleg akkor szálltam le egy helyi buszról, ami a fesztiválról hozott. Egyből elém tárult a sorra elvágott nyakak látványa, meg az összerogyó bundás kis testeké. Vagy a páncélozott lelkem miatt, vagy mert lassan esett le a dolog, végignéztem rajtuk, aztán csak bambultam. De nem teljesen céltalanul. Ösztönösen - vagy épp tudatosan - az egyik, a legközelebb lévő porta felé tartottam, ahol egy kendővel bekötött fejű néni egy fekete labrador-mudi-jellegű kutyus nyaka elé tartott két macsétát keresztben, hogy majd ilyen kommandós vagy ninja kivégző mozdulattal nyisszantja el a nyakát. Még beszélt ott két kisgyerekhez, akiknek megmagyarázta, hogy igenis erre szükség van, és nem kell sajnálni a kutyust. Még azt is mondta nekik talán, hogy ne nézzék, forduljanak el. Én egyenesen a néni felé közeledtem, és az utolsó pillanatban rákiáltottam, hogy neneneNE!!! Megállította a mozdulatát, nem mondtam semmi továbbit, de a kutya felé közeledvén az állat elhátrált a nénitől, és hiába a barátságos hangom és kézfejnyújtásom felé, behúzott farokkal vonult vissza az utcát szegélyező fák alá a gyepre, a kerítés tövébe. Talán még odamondtam a hóhérjelöltjének pár dolgot, vagy a gyerekeknek, vagy az engem kísérő entitásnak (jézusom, tényleg, végig olyan érzésem volt, mintha nem egyedül lennék. Akárcsak egy saját stábtag, ha már megszállta a tévé a falut. de inkább csak mint egy Player1, aki engem irányít. mindegy is). A kutyust második, még óvatosabb próbálkozásra meg tudtam közelíteni, és könnyű, vékonyka, közepes növésű testét felnyaláboltam. A pocija meg volt duzzadva, vagy vemhes volt, vagy férges... Valószínűleg elbírtam fél kézzel, mert a másikkal már kaptam is elő a mobilomat, hogy fotózzak, kamerázzak. Elindítottam egy felvételt, és a nénire irányítottam, aki közben már sima átlagos tanulatlan, fogatlan falulakó volt kendő nélkül (no offense a falulakóknak úgy általában). Nekiszegeztem a kérdéseimet, mint egy interjút. 
- Neve?
Készségesen válaszolt, mintha nem félne a holnaptól.
- Háthöararatta Tárrarrattta té-né. - egy kukkot se értettem a nyelvjárásából, de a szakértők majd kielemzik.
- Címe?
- Kuskistányány, Tárárattató tétő utta nyőt. - erre is ugyanez vonatkozott, mint a névre. Jó lesz ez, hogy megvan felvételen. Ezután abbahagytam a filmezését, továbbállván még odalöktem neki:
- Várja a feljelentést!
Elindultam a balkéz felé fekvő házakhoz lefotózni a többi gyilkost is, már sárga esőkabátban állt mind sorfalban az út mentén, a tévéstábok csoportonként interjúvolták őket. Nem zavart el senki mint nemkívánatos információkiszivárogtatót, simán tudtam fényképezni őket, még a kameraman mellől is, aki valójában megtalálta a nekem legjobb képkészítési szöget. 
Ennyi volt, megvolt a kutya, megvoltak a képek, mehettem utamra.