Egy újabb egész estés metal bulinak lehettem részese a Neckbreakers Ball által, ami nem sokban különbözött a többi Club202-beli programtól, csak a NBB-s zászlókkal és a változatos felhozatallal okoztak meglepetést. Vegyesen kerültek elő a metal különböző szcénáiból a képviselők, a nagyon nyers és nagyon pagan Varg, és az ugrálós, zúzós hardcore-os Gurd mégis egy színpadon lépett fel. Ezzel cseppet sem vagyok elégedetlen, sőt! Ötletnek kitűnő, bár nehéz megtalálni egy olyan fellépőcsoportot, ami mindenkinek tetszhet, de nyilván nem is ez a cél. Nemrégiben a Finntroll nyilatkozta azt, hogy azért turnéznak ilyen szélsőségesen nem hozzájuk passzoló stílusú bandákkal (pl Rotting Christ, Samael, Metsatöll), mert ők sem egy hagyományos folkmetal zenekar, tehát nem akarják önmagukat ezáltal beskatulyázni.

Ahhoz képest, hogy 10 nappal ezelőtt a Heidenfest-en mennyire tele volt már a kezdetekkor a tánctér, most elég szellősen álltak a metalhead-ek. A buli fordulatszámának kezdeti megemelése az Omnium Gatherium feladata volt, azt hiszem sikeresen. Hozzájuk már volt szerencsém élőben, éppenséggel a Rotting Christ Aealo turnéján keveredtek ide. Lehengerlő finn zúzda, olykor húzós, vontatott ritmusokkal, némi Bodom-os ízzel, Alexi Laiho signature (jellegű) gitárokkal. Nekem nagyon bejött másodszorra is. Érdekesség, hogy a prog-os témákat nem a szinti szolgáltatta, hanem a gitáros oldotta meg tapping technikával, a billentyűs csak szimfonikus hangulatszőnyeget tett a zenéjük alá, nem nagyon mozgott a keze fel-alá. A hangerő itt még ideális volt, az ének viszont elveszett, főleg, mikor abbamaradt a hörgés. Hiába, a két énektechnika dinamikája elég különböző, nem oldották meg profin a hangosítást ez esetben. Pedig szépséges dallamok lehettek, azokból a foszlányokból ítélve, amik eljutottak a fülemig, pedig nem álltam távol.
Pörögtek az események, a megszokott gyors átszerelés után már kezdett is a Gurd, akik az említett hardcore vonalat hozták be a négy fal közé. Jó kis paraszt döngölés, üvöltős screameléssel, aranyszínű Les Paul gitárral. A zenei világuk nem fogott meg, de ha – teszem azt – félrészegen bevetem magam a pogóba előre, még elképzelhető, hogy jót is buliznék rájuk. Eközben már megérkeztek a zenésztársaim, és velük lógtam az esemény végéig. Az átszerelés közben kipróbálgatták a technikusok a Mercenary sampler-bejátszásait, elég ígéretesnek tűnt. Epic szimfonikus intróval indítottak, majd belecsaptak a dallamos death zúzásba. A szigorú riffek közé csodálatosan simult a frontember tiszta énekhangja. A hörgés hasonlított a Gurd-féléhez, de annál technikásabb és változatosabb volt. Nagy szomorúságomra a szintitémákat mind egy szálig samplerről tolták, pedig beleférne a képbe egy billentyűs. Akadt jónéhány megmatekozott breakdown, amire már nagyon vágyott a fülem. Nem csak a dánságuk miatt, de felfedeztem némi Mnemic-es érzetet az összhatásban, csakis pozitívumként. Szintén tetszett, amikor Soilwork-re emlékeztető motívumokat hallottam ki a riffek közül. Eközben már láttam a közönségben néhány harci uruk-hai festéses embert, készülvén a farkasoskodásra. Varg-ék aranyosak voltak, maguknak állították be a hangszereiket. Beadták az elképesztően hangos intrót, aztán megkaptuk az adagunkat a szokásos jó számaikból: Blutaar, Wir sind die Wölfe, stb. Természetesen kialakult az elmaradhatatlan wall of death, és circlepit is. Időközben arra lettem figyelmes, hogy oldalt az erkélyen Keresztes Ildikó kameráztatja magát, és vágtuk a WTF fejeket a haverokkal. Kiötöltük, hogy valószínűleg egy metalos mentoráltja van, és az ő ízlésvilágáról forgatnak a következő adásra. Ezaz, Varg-ot a kereskedelmi televíziókba, hehee!
A németek performanszának felénél elszállt Philip Seiler mikrofonja, de gyorsan lekapta az egyik oldalsót, és abba károgott tovább. Érdekes, hogy most az egyszer ő volt az, aki mindenkit elnyomott, eszeveszettül hangos volt. Máskor éppenhogy csak felsejlett a nyers torokhangja, pl. Rockmaratonon, nagy bánatomra. Most pedig azon gondolkodtam, használjak-e füldugót, maradandó károsodások kivédése végett.
Játszottak egy számomra újdonságnak ható számot, amiben elég beteg, pszichedelikus, noha nagyon egyszerű dallamokat alkalmazott a gitár. Kifejezetten tetszett, éppúgy, mint a Sehnsucht, ami egy szokatlan hosszúságú opusz volt, legalábbis a többihez képest. Én a progresszív metalhoz vagyok szokva, így meg se kottyant, hehhe.
Illúziórombolóként az egész helységben masszív csatornaszag terjengett, egészen a buli végéig. Egyedül az enyhítette az ezzel kapcsolatos szenvedéseimet, amikor Legolas a hátam mögött tömény gyümölcsillatot árasztott, mert energiaitalt ivott.
A piros-fekete festéshez piros-fekete gitár dukált: minden tagnak ilyen cucca volt, még a cseregitárok is beleillettek a koncepcióba. Nem kis meglepetésemre, és mindenki igen nagy örömére a srácok egy feldolgozással is készültek, méghozzá Rammstein-nel. Elképesztően jól szólt a dal megvargosítva, nagyon jól állt nekik! Ilyet nem lenne gond, ha máskor is csinálnának, szerintem, tökéletes választás. Inkább, mint a Finntroll-féle Metallica, már elnézést. A végefelé kaptunk még egy Wolfskult-ot, s egyre közeledett a számomra legkedvesebb napirendi pont, az Eluveitie.
Kicsit hosszabban szereltek át, de a sok hangszerhez képest még így is pillanatok alatt megtörtént a beállás, amit az intro követett. Egy kis baki persze becsúszott, vigyorogtak is egy sort a tagok, de aztán kegyetlenül belecsaptak az Everything remains, as it never was-ba. Chrigel mindig ugyanúgy néz ki, ezt vettem észre. Feszülős sötét ing, láncos farmer, mindörökkön örökké. Most még ki is volt gombolódva a felsőrésze, végig villogtatta a köldökét a fater. Eszeveszett jó számokat hoztak még nekünk: Quoth the raven, Calling the rain, Inis Mona, Thousandfold, Dominion, Kingdom come undone. Utóbbinál trükkösen megcsinálták, hogy levették az egész master hangerőt, dobbal, mindennel együtt, úgy, ahogy az albumon is szerepel. S mikor beindul a téma, vissza az egész normál hangerőre, sőt, még lehet, hogy meg is remegett a hangosító keze, mert még több decibelt véltem felfedezni, mint előtte. Erre hatalmas circlepit alakult ki, de korántsem akkora, mint nyáron Pécsen, ahhoz fogható nem lesz egy darabig szerintem… Sajnos itt sem volt száz százalékos az élmény: Kay Brem bőgőzése valahol elveszett a légtérben, a csattogás hallatszott, de pont a mélységek nem. Néha egészen üresen szóltak a dalok, nagy bánatomra. De az a sok hangszer, ami egyszerre szólt… Olyan telt és áradó volt az egész, csak a szokásos keltás, new-wave folkmetalos módon.
Chrigel ismét hálás volt nekünk, hogy ennyire szeretjük őket. Nála már elhiszem, hogy ezt őszintén mondja, és tényleg meg van hatódva, vagy legalábbis sokat jelent neki. A végére kaptunk egy csodás Tegernako-t, és rá kellett jönnöm, hogy mandolinnal zúzni, és közben hörögni nagyon menő.
A záróattrakciónak, a Dark Tranquillity-nek feldobtak egy vetítővásznat, számomra szokatlan módon. Tökéletes-közeli volt a pszichedelikus mozgóképek által a hangulatfestés. Engem a zene annyira nem taglózott le, noha egész kellemes göteborg-i zúzda volt. Ez utóbbi tulajdonságuk azonban érdekesen ütközött ki: rengeteg számban hallani véltük az Eluveitie riffjeit. Ezt nem neheztelésképpen mondom, csak megállapítás, hiszen az Eluveitie zenéjében az In Flames riffjeit hallom, amivel szintén semmi gond, csak hát ugye mit tesz Göteborg. Teljesen komolyan volt egy Tegernako-jellegű szám, egy Inis Mona, egy Somber lay, meg egy Thousandfold, ugyanazokkal a tempókkal, blastbeatekkel, vagy kezdődésekkel operáltak. Kísérteties! Még a fúvósokat is belehallottam néha, a szintinek akadtak olyan felhangjai is. De nagyon mosolyogtunk rajta, legalább tovább élvezhettük az Eluveitie bulit, hehhe!
A hörgés hangszíne nem igazán volt nekem való, túl erőszakos, inkább maradok a többi svéd, általam kedvelt zenekarnál.
Mindeközben Gergő odahozta hozzánk Anna Murphy-t haverkodni, elég rendes csajnak tűnt, fene se gondolná, meg amúgy sem láttam őt még soha a közönségben téblábolni. Kíváncsi vagyok, mennyit fogyasztott végül a házipálinkából, lassanként csökkent a poharában lévő mennyiség, ahogy mutatta nekünk.
Összességében remek este volt, kicsit sok volt a hangerő, ezt a másnapi fülcsengés is tanúsítja. Ez volt az ötödik Varg, és a negyedik Eluveitie koncertem, és remélem, a nyári fesztiválszezonban tovább gyarapodnak ezek a számok!