Emlékezni akarok mindenféle apróságra, így a lehető legfrissebben kell leírnom. Sorban, ami eszembe jut, és azután majd amik kimaradtak.

Emlékezni akarok arra, ahogyan furán, beavatatlannak akár ijesztően dörömbölve a tetőcserepeken közlekedik a tetőablakom felé. Először égdörgésnek hallatszik, de a másodperc töredéke alatt egyértelmű lesz, hogy ő közeledik. A résnyire nyitott ablakkerethez érve énekelget egy kicsit, hogyha éppenséggel nem fér be. Ha tök csukva van, akkor is meghallom, mert dörömböl és nyávog is. Ha nyárias időben nyitva van, akkor csak simán beugrik nagy toppanással a szobámba. Dorombol, hízeleg, dörgölőzik, ölbe ugrik, nyálazik. A fejét a kézfejemhez dörgöli, ez dolgozás közben kicsit zavaró tudott lenni, mert megnyomkodta nekem a szóközt, vagy akármit. Egyszer az egérre klikkelve kitörölt nekem egy egész leírt szakaszt, de nem haragudtam rá, újraírtam. Klikkelgetett, nyomkodott nekem... Mikor pici volt, elfért a két karom közt, a gépelési alaptesttartásomat nem zavarta. Sokat aludt ott, mert ha a bal kezemen pihentette a fejét, akkor a jobbal tudtam a billentyű és az egér közt váltogatni.
Amikor kifejlett méretű lett, még így is megoldottuk a dolgot, csak addig kellett helyezgetni a megfelelő irányba a fejét és a négy lábát, hogy ne zavarjon a gépelésben, és a "nagy" méretével még így is egy 15-20 perceket szundítgatott az íróasztalon a két karom közt. Ablakon beugrás után mindig azonnal felugrott vagy ölbe, vagy az asztalra, vagy az ágyra.

Párnának használt dolgokat, mint egy ember. Vagy az alkaromat, vagy a törzsemet, vagy éppenséggel a párnámat. Vagy akár egy odagyűrt törölközőt is. Simán egy kis emelvényen akarta pihentetni a fejét.

Már olyat is tudtunk csinálni, hogy a fejemhez is dörgölőzőtt, régen erre nem volt vevő. De ha olyan kedvében volt, és lehajoltam hozzá arccal, kedvesen hozzámbújt. Nagyon tudott szeretgetni. Ha kicsit ölbe fogtam - amit egyébként nem szeret, gondolom nem érezte biztonságban magát stabil talaj nélkül -, és úgy tartottam a karomban, mint egy emberbabát, egész sokáig tűrte, tovább dorombolt, a kezei dagasztottak a levegőben. Ha odahajoltam, akkor meg az arcomat simogatta puha manccsal.

Nem csak a párnahasználata volt különleges, hanem a mancshasználata is. Pihentünk, simán rám helyezte a kezét, amolyan védelmezően, vagy szeretetteljesen. Persze meresztette a karmát, mert dagasztott közben, ezért csak kis ideig bírtam ki, és azt mondtam, köszönöm, értékelem a gesztust, de leszedtem magamról, vagy pokrócot terítettem a csupasz bőröm és a karmai közé.

Itt éppen az történik, hogy a Bundika annyira el volt aludva, hogy nem ugrott rögtön el, amint odahelyeztem mellé. Akkoriban elég feszült volt még a viszonyuk, nem bírta elviselni a közelségét, azonnal fújt, suhintott, vagy elfutott. Szóval ez egy csalás, nem voltak meg ilyen békében.