Íme a nyomdafesték-kompatibilis verzióm a szeptemberi buliról.
Finntroll – Hatesphere – Profane Omen @ Club 202, 2014. 09. 25.
Annyira utálom ezt. Mindent szépen eltervezek, de sikerül szétbarmolnom a saját szándékaimat. A fene a pontosan kezdő fajtájukat! A Profane Omen produkciójáról jó sokat késtem – egyéni szociális problémáim miatt -, így csak arról a kevésről tudok beszámolni, amit hallottam belőlük. Nos, a pólóárus pultnál talált füzetke azt mondja, ők Finnország eszement groove-metalosai. Na igen, ez idáig rendben van, a groove meg a metal kétségkívül stimmel, de én éreztem bele egy jó adag ’80-as, ’90-es évek heavyjét. Ez persze pozitív! Összességében egy hörgésre és tiszta énekre is építő, energikus, robbanékony muzsikát játszottak, ami – ha nem ilyen korán kezdenének eseménynyitó zenekarként – alaposan megmozgatná a lábakat s fejeket. Az előre tolt dobszett sajnos úgy is szólt, ahogy, általában a Club 202-es előzenekaros bulik közül keveset sikerül megfelelően hangosítani… De őszintén reménykedem, hogy újra lesz lehetőségem hallani őket élőben, és biztosan elrángatnék a koncertre jó pár arcot, mert tudom, hogy ezeknek az arcoknak is tetszene, a finnek pedig megérdemlik a nagy és lelkes csápolótábort!
Az első két zenekar közti szünetben tettem be a cuccaimat a ruhatárba, ami kedves módon ezúttal ingyenes volt. Körbenézelődtem a merch pultnál, ahol egy ránézésre finn srác árulta a szuper jó – és szuper drága – pólókat. Nézem, ki az a kis vékony, barna hajú srác szakállal, akit olyan félénken környékezgetnek a fanok. Mathias ’Vreth’ vegyült éppenséggel a néppel. Nem akartam nagyon megbámulni, mint egy kiállítási majmot, de azért megnéztem magamnak közelről. Fotózkodtak vele, de valójában nem jött ki a pultból, csak a két pad közötti résen kihajolt, amikor kattantak a mobiltelefonok fényképezői. De nagyon kedvesen állt mindenki rendelkezésére, csak hát minden közös fotó után újra szólongatni kellett, hogy Vreth, gyere már vissza, ő is, és ő is akar veled egy közös képet. Azt mondta, „ja, persze, bocsi, csak nem hallok semmit.” Később még látni lehetett őt szaporán fel-alá sétálni a helyiségben, mindenféle szívbaj nélkül – mint néha a többi tagot is. Láthatóan nem tartott az elvetemült fancsajoktól, pedig már találkoztam olyan kifejezéssel egy magyar hölgyrajongó tollából, hogy Mathiast a világ legszebb férfijának tartja. Az is lehet, hogy ezek a lányok félnek a legjobban megközelíteni Adoniszukat.
Kinézelődtem magam, és beálltam közép-előre, készülvén a Hatesphere produkciójára. A tánctéren álldogálva megállapítottam, szükség lenne egy komoly csatornaszakértő szakemberbrigádra, aki kivizsgálja ezt a szállongó pöceszagot, ami évek óta uralja a koncertek illatfelhőjét. Persze egy idő után nem érződik, amikor már teleleheljük sörgőzzel, és telepárologjuk verejtékkel a légteret, de az előzenekarok szellős látogatottsága alatt igen meghatározó karaktere van.
A soron következő zenekar nagy felhajtás és drámai felvezetés nélkül kezdte el a produkcióját. El se sötétítették a színpadot, csak beleszólt az énekes a mikrofonba, hogy mi készen állunk, ha ti is. Ezt persze a hangtechnikus pultnak üzente. Kiment, aztán bejött a tagokkal együtt, és elkezdték.
Thrashes, pörgős, heavys muzsikától szállt el a hajunk. A hangosítás egészen tűrhető volt. A második dolog, amire felfigyeltem, az „egyenruhájuk” volt: sportos cipő, térdig érő kosaras gatya, zenekaros vagy vicces feliratú fekete póló, kivarrt karok és vádlik. Három tagnak még a haja is egyforma volt: felnyírt, a fejtetőn rázható hosszúságúra hagyott frizura. A másik kettő – így kiszámolhatjuk, hogy öten voltak – ragaszkodott a klasszikus hosszúhoz. Amikor elmondták, hogy Dániából érkeztek, megértettem a lenge öltözetet. Lehet, hogy a srácok nyaralni jöttek ide a messzi északról.
A következő pozitív észrevételem a basszusgitáros srác volt. A szembe lógó hajú Tony Stark tisztességesen ujjal játszotta a néha gyors és technikás témákat, minden elismerésem. Az énektémák kiabálósak, hörgősek, screamelősek voltak, csak egy-egy sorvégen ajándékozott meg minket az úriember tiszta – vagyis inkább úgy mondanám, dallamos énekkel, de az nagyon a helyén volt. Sok szám elején játszottak be samplerről intrót, amiért kár volt szerintem, mert nem volt olyan hangszerelése ezeknek, amit ne tudtak volna élőben is eljátszani. A műsoruk vége felé megszólalt egy modern Pantera szám. Legalábbis az első kétharmada akár az is lehetett volna. Mindenesetre nagyon korrektül szólt, élvezetes volt hallgatni. Egész hosszú bulit nyomtak, ami alatt folyamatosan egyre közelebb hívták a közönségben szerényen középen és hátul álldogáló fazonokat, sikerrel. A végére egész jó hangulatot csináltak, de ehhez nemcsak ők kellettek, hanem a közönség is. Utóbbi elég langyos volt – ezt a Finntroll alatt később különösen éreztem -, de úgy tűnt, a dánok még ennek a szerény ovációnak is nagyon örültek. Az utolsó számuk után vidám outro zene kíséretében hosszan pacsizgattak a felnyúló kezekkel, az énekes a színpadról pedig a közönség irányába távozott utána.
A Hatesphere után nem játszottak be semmiféle egyéb átvezető zenét a Finntroll koncertjéig. Végig sejtelmes mocsári hangeffekteket, békabrekegést, susogást, egyéb állathangokat, látványnak pedig baljós fényeket, sűrű ködöt varázsoltak a színpadra. Lassan beúszott egy ismeretlen felvezető intro, ami megalapozta a Nattfödd lemez hangulatát. Ezalatt bejöttek a tagok is, és belekezdtek az említett album eljátszásába elejétől végéig, lévén ez a tízéves jubileumi lemezturné. Természetesen készültem a Nattfödd hallgatásával, és rá kellett jönnöm, akár ez is lehetne a kedvenc albumom. A nyitányban, a Vindfärd/Människopesten második felében megszólaló szintidallam hihetetlen mélységig borzongat, egyszerűen imádom. Olyan jól szólt élőben, hogy kezdtem nagyon szentimentálissá válni. Rá kellett jönnöm, nagy hiba lett volna, ha otthon maradok, pedig játszottam a gondolattal, hiszen annyi Finntroll koncerten jártam már, és volt, ami igen rosszul sült el. De itt még szerintem jobban is éreztem magam, mint a legutóbbi Blodsvept-turnéállomáson, ugyanezen a helyszínen. Ezek a számok ugyanis sokkal közelebb állnak a szívemhez, és hát azért mégiscsak slágernek számítanak.
Az említett legutóbbi koncerthez képest a zenekar megjelenése nem változott, egyedül Vreth övén elöl lógott egy faágas vagy agancsos festett textil, amit múltkor nem akasztott magára. Megint azt a buta, tömbformájú, rossz fogású steampunkos mikrofont markolászta, de ha az elmúlt egy évben nem cserélte le, akkor biztos jó neki, egészségére. A hosszú, hegyes trollfüleik megint tökéletesen illeszkedtek a fejükre, semmilyen headbangelés nem mozdította el őket. Persze fejrázáskor viccesen leffegtek, és ugyanúgy beleakadt az összes pihe-puha, frissen mosott hajzatuk, mint legutóbb, de nem nézett ki rosszul, mindennapos viseletnek is megteszi. Egyedül Skrymer és a dobos srác – utóbbi rövid haja miatt – viselte igazi úri méltósággal füleit. Előző Finntroll-beszámolómban azt írtam, lehet, hogy divatot teremtenek a fülekkel, és lám, lehetett látni olyan srácot a közönségben, aki magára illesztett egy ilyen képződményt. Vreth steampunk kabátkája megint valahol félidőben került le, ekkor tárult a közönség elé a teljesen kivarrt bal karja, ami számomra újítás volt. Lehet, hogy Skrymer követte el, mert a korábban említett kis füzetke tetoválószalonos kupont tartalmaz, amit Finnországban be lehet váltani nála kedvezményre.
Természetesen eljutottunk a Trollhammarenig, amin gyakorlatilag a legnagyobb buli volt, közös énekléssel, hörgéssel, mindennel. Én inkább a dalok sorozatának egészét élveztem, mert jött egymás után minden jóság, ami a lemezen található: andalgós, nyugis részek, epikus, melankolikus dallamok, minden, ami fülnek ingere. Az Ursvampot rendkívül élveztem, számomra ez még talán bulizósabb is, mint a fő sláger. A trollos, üllőkalapálós, üvöltözős, egyéb különös hangeffektekkel a történéseket sejtető töltelékbejátszást is megkaptuk, nagy örömömre, de nem is számítottam másra. A Grottas Barnnál történt a törés, egészen elérzékenyültem, annyira visz magával a fő dallam, annyira epikus, súlyos. Még a Trollhammarennél sem örült a lelkem ennyire. Komolyan mondom, pillangózott a gyomrom. Érdekes, hogy a lemez keretét adó két számért vagyok ennyire oda. Lehet, hogy tudatosan így írták meg – mármint nem csak az én kedvemért.
Ahogy a „lemez lejárt”, levonultak a zenészek a színpadról, szusszanásnyi szünetet, hatásszünetet hagyva, meg hogy legyen miért visszatapsolnunk őket. Természetesen visszajöttek, és lenyomtak még jó pár számot. Nem hagytak minket Jaktens Tid, Svartberg, meg hasonló slágerek nélkül. Megszólalt a Nifelvindről a Solsagan is – az Under Bergets Rot a buli legvégén hangzott el -, és hintették rendesen a Blodsvept lemezről is a nótákat.
Az utolsó két szám előtt még egyszer elvonultak. A közönség olyan kevés lelkesedéssel hívta őket vissza, azt hittem, teljesen el fog halni a „Finntroll, Finntroll!”, meg a vastaps. Ha erre nem jönnek vissza, meg is értettem volna… Sajnálatos. Eddig mindig nagyon jó hangulatot tapasztaltam az ilyen bulikon, még azon az elég rossz koncerten is, amikor Metallica-feldolgozást is játszottak, de minek. Most kevés ember is volt, talán a csütörtök miatt. Mindenesetre én nagyon élveztem, a megszámlálhatatlan Finntroll koncertem közül talán a legjobb is lehetne. Eddig sok kedvencemben csalódtam, mások viszont folyamatosan kiváló minőséget nyújtanak, mint például az Ensiferum. Lehet, hogy most a Finntroll is összeszedte magát, és a bizonyos egyszeri felejthető koncert után már nem is fog többé ilyesmi előfordulni. Úgy legyen! Várom szeretettel őket bármikor máskor is, jelenleg megunhatatlannak tartom.
