Már megint. De most éppen háború volt a fő tényező.

Sehogyan nem tudom felidézni, hogy az előzmények hogyan alakultak, de valahonnan lett egy kedves kutyám. Közepes, nyúlánk alkat, fekete, kissé lekerekített, háromszög formában lógó fülekkel.  Kemény múltja lehetett, biztos vagyok benne, hogy örökbe fogadtam, és nagyon szerettem. A tesóimmal egy kintről érkező kényszer miatt látogatást tettünk egy általános iskolai barátnőmnél, Dorinánál, akinek időközben minimum egy gyermeke született. Ugyanabban családi házban élt, ahol már akkor is lakott, amikor gyerekként megismertem, lógtam is ott anno társasozni, ilyesmi. De természetesen ennek a háznak a tulajdonságai egyáltalán nem hasonlítottak a valósághoz. Még az is lehet, hogy Anglia volt a helyszín. Megérkeztünk csapatostul (tesók, kutya) a házukhoz, ami hatalmas volt, emlékeim szerint is így kellett lennie. De ez tényleg óriási volt. Mint egy többlakásos apartmanház egy puccos balatoni negyedben. Mint kiderült, itt együtt lakott több generáció. És nem csak Dorina szülei, nagyszülei, tesói, gyermekei, és nekik mindenféle hozott családtagjaik, hanem bizonyos lakrészekben teljesen random emberek, talán még a szomszédok is béreltek itt szobákat, akkora hatalmas hely volt. A nappali mint egy múzeum előcsarnoka méretben, nyilván a berendezés családias, vidékies és egyben modern. A földön lehetett hatalmas táblás játékokat meg akármit csinálni, annyi hely volt az ebédlőasztal előtt. Lehet, hogy játszott is ott pár gyerek, de én a nagy népsűrűség miatt inkább előbb a házigazdáimat szerettem volna megtalálni, hogy tudják egyáltalán, kik vagyunk és mit keresünk itt. A hatalmas konyhában láttam Dorina nővéreit és anyukáját, feléjük vettem volna az irányt, de a kutyusomat már betalálta a ház (egyik) négylábúja, egy németjuház, ám nem volt gond az összeismerkedéssel. Elvileg simán lezajlott a bemutatkozás, szívesen voltunk látva, és lassan ki is derült, hogy miért volt jó, hogy ebben a masszív, erődszerű villában tartózkodtunk kollektívan. Úgymond otthon éreztük magunkat. A ház elrendezése egy előudvarból állt, ami ugye az utcára nyílt, és innen a kutyák befuthattak a házba tetszés szerint. Talán egy-két törpemalac is lakott itt. A ház bejáratával szemben, ha egyenesen keresztülmentünk rajta, ugyanúgy nyílt egy ajtó a hátsó udvarra, ám ez "gyerekráccsal" volt ellátva, kutya-távoltartási célzattal. A hátsó udvaron ugyanis rengeteg nyuszi is ugrált, és a macskák is itt lustálkodtak többnyire, de nyilván nekik nem okozott gondot a gyerekzár. Hátrasétáltam, hogy közelebbről megszemléljem ezt a zöldellő nyuszi-paradicsomot. Ahogy átszeltem a ház hatalmas szobáit, ott érzékeltem először, hogy milyen komoly szintemelkedésre épült ez a ház. Azonban fordítva, mint ahogy szokványos: hátrafelé lejtett a bejárattól. Néhány lépcső jelezte ezt odabenn, de ahogy az udvarra nyíló ajtóhoz érkeztem, beleszédültem a látványba. Megálltam a gyerekrácsnál, letekintettem egy olyan mély völgybe, amibe leesve nyakamat törném, hiába a dús lágyszárú aljnövényzet. Az ajtóból kis terasz nyílt, majd lefelé egy meredek lépcső. Emlékszem is, hogy trappoltam rajta, és megfigyeltem, milyen érdekes érzés, meg a hangja is, amit a cipőm kelt rajta. Itt is nyüzsgött pár ember, no meg persze az állatok. Már visszafelé tartottam, amikor egy olyat éreztem, mintha megdőlt volna az egész talaj, engem meg húzna el egy erő oldalra. Mint amikor fékez a metró, és a tehetetlenség miatt borulnék épp megfele. Ellen kellett tartanom erősen. Ez volt az első jele a címben említett apokalipszisnek. Földmozgásnak, rengésnek vagy földcsuszamlásnak gondoltam, de a körülöttem lévő emberek azt kiabálták: Támadnak! Ekkor láttam meg négy fekete rakétát az égen. Szerencsére tőlünk távolodva haladtak, de ahogy az előbbi lökés-érzet is tanúsította, közelebb van a frontvonal, mint kellene. Rohant vissza mindenki a házba, én azon voltam, hogy a családomat és a kutyámat összeszedjem. A terv az volt, hogy a pincébe rejtőzünk, ami egy ekkora és ilyen értékes háznál már eleve óvóhelynek volt építve. Ekkor kezdtem el úgy érezni, mintha a 4400 c. sorozatban lennék. A felsőbb hatalom totális kontrollja, a mit sem sejtő emberek összezsúfolása és bezárása...
Tehát fejvesztve kerestem épp a fekete kutyámat, akit meg is találtam hála égnek. A háziak azonban hátrahagytak egy kis fehér (vagy fehér-fekete foltos) bárányt, akit nem hagyhattam ott... Nagyjából olyan méretű volt, mint a kutyám, így nem teketóriáztam, ugyanúgy hónom alá kaptam őt is, egyiknek sem lévén póráza. Így kiegyensúlyozva céloztam meg az óvóhelyre vezető lejáratot. A családom már biztosan mentette magát, őértük nem aggódtam ekkor. A környezet ekkor ilyen amerikai nemzetvédelmi épülethez hasonlított, szürke falak mindenhol, acélkorlátok terelték az embereket a föld alá vezető lépcsőkhöz. A hivatásos személyzet pedig nem tűnt ellenségesnek, inkább a "jó zsaruk" voltak, mégis olyannak tűntek, akikkel nem lehetett ellenkezni: mindenkinek le kellett mennie a pincébe. Nem mintha szökni akartam volna. A hónom alatt a két állat meg se ütötte az ingerküszöbüket, simán jöhettek velem. Ekkor már nem a háború elől való menekülésről szólt az én menekülésem. Hanem a szürke emberek elől. Voltak köztük nők is, hivatalnokoknak, irodistáknak és ügynököknek is tűntek egyszerre. Valahol elszakadtunk egymástól a kutyámmal (a báránnyal nem tudom, mi lett :( ), és őt próbáltam visszaszerezni. Ehhez a katonai létesítmény hatalmas acélpolcos raktáraiban bujdokoltam az üldözőim elől. Én ekkor már egy agilis 12 éves kisfiú voltam. Valakinek egy későbbi (vagy párhuzamos?) jelenetben magyaráztam is, hogy olyan voltam, mint Harry Potter, akinek jók a skilljei, cserébe minden szar vele történik meg. Csak az a különbség, hogy velem nem minden történik... ja de. Szóval nagyon nagyokat tudtam ugrani, és ha eleget kartempóztam a levegőben, fenn is tudtam maradni, de a magasságot növelni nagyon nehezen tudtam, mint általában a repülős álmaimban, ha már fogy a szufla. Kapkodtak is a lábam után, ahogyan próbáltam acélszekrények tetejei közt ugrálni, és nagyon közel voltak, de az öltönyös-szemüveges férfiak és nők el-elvesztették a fogást rajtam.

Na. Annyit kínlódam, hogy ezt a szövegtömböt legépeljem, hogy a végére már nem nagyon emlékszem.

Ja de, valami talán rémlik...

Szóval hogy amikor volt egy kis nyugtom, és biztonságos távolságba kerültem üldözőimtől, egy olyan raktárban találtam magam, aminek nem volt fala, csak ilyen egyszerű drótkerítése. Ott kinn a betonozott rakodóudvaron megláttam futni a kutyám, ami már inkább német juhásznak nézett ki. Valahogyan elintéztem, hogy kijussak, talán csípőfogóval vágtam át magam a dróton. De innentől megint homályos. Hátha eszembe jut később, hozzáírom. Sokáig húzódott a végkifejlet, pedig kerekedett a sztori és éber-adrenalinos álomban tartott.

Szerk.: Ja de, beugrott, hogy Doyle Wolfgang von Frankenstein (Misfits) is a megadóan az óvóhelyre kullogó emberek közt volt, smink nélkül, mégis megismertem, vagy csak simán tudtam, hogy ő az.