Fiatal, velem egykorú, és a csoporttársaimhoz hasonló korú (értsd: mínusz tíz év) srácokkal-lányokkal sétáltunk egy napfényes, nagyon "kisfalu" faluban. Vagy pedig annak is a széle volt, a főútról nyíltak utcák, benne szellősen követték egymást a cuki házak, jó kis kertekkel, na meg volt templom, de így ennyi volt az infrastruktúra. Deklaráltam is azt az álláspontot, hogy Magyarországon minden ilyen kisfalu egyforma, legalábbis ugyanúgy épül fel. Megy a főút, és pontosan emígyen nyílnak ezek az aranyos utcák. Hát ez rohadtul nem így van a valóságban, de mindegy, akkor örök igazságnak tűnt.
Ballagunk a kompániával, viszonylag szétszórva, mert a dolog egy kissé olyan falukutatásos csapatversenynek tűnt, legalábbis úgy szemlélgettük a környéket, mintha keresnénk valamit. Valami nem volt teljesen oké. Erre egy társam hívta fel a figyelmet, aki azt mondta, nézzünk az égre. Szikrázó napsütéses tavasz vagy ősz volt. Ahogy fókuszáltunk a szemgolyóinkkal, hirtelen már nem is a mi szemlencsénknél volt az irányítás... hanem az égen először eltűntek a nappali légköri jelenségek, és hirtelen az űrt láttuk. Majd egy digitális képernyő apró pixeleit láttuk, ahogy kirajzol egy számítógépes munkaablakot, és az ég közepén egy hatalmas fehér egérkurzor-nyilacska kezdett el mozogni. Ekkor esett le, hogy sikerült időutaznunk, és azért vagyunk itt, hogy valami kapaszkodót keressünk ebben az új korban. Tartottunk attól, hogyha az ehhez a korhoz tartozó emberek megtalálnak minket, akkor bajba kerülhetünk, így ettől a jelenségtől kollektívan összeszorult a gyomrunk. Pánikreakcióként el akartunk bújni az égi tünemény elől, így egy puritán, vályogfalas, apró templom nyitott ajtaján szaladtunk be, ahol megnyugtatóan hűvös és sötét volt. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, asszimilálódnunk kell az ebben a korban lévő emberekkel, úgy kell viselkednünk, mint ők, és talán nem derül ki, hogy honnan, "mikorból" jöttünk, és nem vetnek alá minket mindenféle szándékosan vagy nem szándékosan ártó kísérletnek. Azt nem értem, honnan tudtuk, hogy hogyan kell felvenni a "helyiek" szokásait, mert a cuki kis falu utcái teljesen néptelenek voltak. Talán a tudományosan szuperművelt egyetemista csapatom már ezt előre tudta, de végül is annyi volt csak a teendőnk, hogy csípőre tett, vagy ugyanilyen pózban tartott, csak hátul összekulcsolt kézzel kellett járkálni büszke testtartással. Mintha csak egy jövőbeli űrutazós filmet néznénk, mindenki hideg, kimért, karótnyelt. Így tettünk hát mi is, lassan kiszállingózva a menedékünkből.
Nem tudom, mit képzeltünk, hogy a ruházatunkat nem fogják gyanúsnak találni... Meg a nyelvünket. Hisz beszéltünk velük később. Ha fel is tűnt a jövőbelieknek bármi, jól titkolták, vagy csak nekünk volt nehéz észrevenni... Néha leengedtem a karomat, és enyhítettem a feszes testtartásomon, de hamar észbekaptam, és reménykedtem, hogy nem vették észre. Természetesen némi lassú, méltóságteljes, hátratett kezes sétafikálás után jöttek begyűjteni minket. Bentlakásos, kutatólaborral egybekötött iskola és életközösség volt az a hipermodern épület, ahol tartottak bennünket, a kedves kis faluval teljes ellentmondásban, ami viszont egyáltalán nem adta jelét az időbeli eltérésnek. Fogalmunk sem volt, hány évet sikerült ugranunk, de az égen megjelenő pixelek, és kurzorral irányítható, vagy legalábbis ellenőrizhető területek nagyon sok évtizedet sejtettek.
Nem emlékszem fájdalmas kísérletekre, se kétségbeesésre ami miatt, hogy itt ragadtunk a jövőben. De ettől függetlenül eltöltöttem kis időt a lakótelep-suli-laborban. Jó lett volna beszámolnom egy izgalmas megmenekülésről, vagy éppenséggel egy akciódús, nem túl happy endről, De vagy nem álmodtam meg, vagy elfelejtettem. Mire _nem_ jó egy kimerítő esküvő utáni tízórás alvás.