El voltam szállásolva egy hatalmas villában, amelynek rengeteg szobája hotelként működött. Távol voltunk mindentől, faluszélen, de inkább még messzebb terült el ez a birtok kertestül, tavastul, kiserdőstül. Az emberek itt összefüggésben voltak egymással, egy rendezvény, vagy tábor miatt volt itt mindenki. Egy előadásra készültünk, és intenzíven próbáltunk minden nap. Nekem olyan momentumok tették ezt feltételezhetővé, minthogy valamilyen papírt cipeltem magammal nap mint nap, lehetett az kotta, vagy valami megtanulandó szöveg, esetleg szerződés. A lényeg, hogy ilyen maffiaszerű mélységekig kerültem konfliktusba egy bizonyos réteggel. Volt főgonosz apuka, meg annak a kisebb gonosz fogdmegjei, persze termetben kétajtós szekrények ügynökkinézettel. Lőfegyverük is volt, és ezt használni is fogják, majd leírom a sztoriban.
Önálló, senkihez sem csapódó személyként léteztem itt a próbák napjai alatt. Reggel elhagytam a szobámat a papírjaimmal, és igyekeztem a dolgomra. A gyülekező kint volt a szabad ég alatt, a kellemes kastélyparkban. Magára az eseményre nem emlékszem, egyedül arra, hogy ez a maffiafater volt a góré, ő adta a pénzt, és ő is volt az egésznek a szellemi rendezője. Ezért is sikerült konfliktusba kerülnöm vele. A testőrei közül minimum egy a saját fia volt. A fater tipikus hajszálcsíkos öltönyös, kalapos, zömök főnök volt, mintha csak a Belleville-i Randevúból lépett volna ki. Csak engem biztos nem sportfogadás céljából hajtott rabszolgasorsra. Egyik nap úgy meggyűlt vele a bajom, hogy bevertem egyet a pofájába, és minimum egy foga eltört. Érdekes módon én ezt megúsztam aznap. Senki nem akart eltenni láb alól - még. Másnap ismét összetalálkoztam vele, és mit ad isten, úgy szétütöttem a fogsorát, hogy szinte abba sem hagytam, amíg azt nem láttam, hogy a felső és az alsó fogsora is láthatóan befelé fordul nagy vérzés közepette. Ez már nekem is túl sok volt, és bűntudat és a következményektől való félelem által vezérelve eliszkoltam ismeretlen helyre. Nem sok idő telt el, de lehetett akár egy egész éjszaka is. Lassan kezdett előszivárogni a hír, hogy a főnök feldobta a talpát. Gondolom nem azonnal, meg hát nagy szenvedések közepette. Ezért voltam még én életben. Viszont a míves, barokkos kőkerítéses óriásteraszról az egyik fia elkezdett lövéseket leadni rám, akkor is épp menekülőben voltam. Hiába álmodtam, a futási iramomat nem tudtam növelni, mert ezzel nem teljesen voltam tisztában. Viszont próbáltam folyton irányt változtatni, mint az űzött vad. Ahogy távolodtam a fegyver hatótávolságából, elkezdett közeledni a város, egy parkolóba botlottam, a kocsikon próbáltam átbucskázni, nehogy eltaláljon a támadóm még így utolsó pillanatban. Itt hozzám hasonó renegátok, szökevények éltek. Egy romosabb épületben (úgy nézett ki, hogy egy istállót alakítottak át egy kisebb tömegszállásnak) sorstársaim befogadtak, elrejtettek. Ott már nem is jött utánam senki. Viszont a maffiafater halálhíre elért hozzám kellemetlen súlyként nehezedve rám. Nem feltétlen akartam megölni, csak jól pofánverni, de igazából azt is megérdemelte, hogy totálisan likvidálva lett.
Este a társaimmal a szénapadláson egy elég szedett-vedett alvóalkalmatosságon próbáltunk pihenni. Pokrócok egymás hegyén-hátán, hát nem nagyon mentek rá a komfortra. Sorban ültünk igazából, és néztünk lefelé és előre, bele az estébe, vagy a pajtaajtóra, vagy lehet, hogy volt ott valami tévé, de inkább csend volt. Tőlem jobbra tipikus kocsmatöltelék cowboyfazonok ültek bekuckózva pokróccal. Tőlem balra egy személy volt, utána már a fal. Ez az egy személy - nevezzük D-nek, személyiségi jogai megőrzése miatt, ugyanis kínos dolgok történtek vele - már korábban is a látóteremben volt, de nem igazán fogtam fel, hogy ő az, mégis tudat alatt el akartam jutni ide, ahol ő is biztonságban van. De kiderült, hogy már elkéstem ezzel a biztonság dologgal. Valszeg a maffia áldozata lett.
Történt ugyanis, hogy ott, balról D-vel, jobbról a cowboyokkal körülvéve fészkelődtem a magam alá gyűrődött pokrócokon, próbálva valamiféle komfortot létrehozni. Szemét, meg apró tárgyak is voltak odahányva, így még kevésbé tudtam ágyként tekinteni erre a takaróhalomra... Pakolgatom a kockás pokrócot, ami épp a kezembe került, és ahogy húztam magam felé, valami hideg, lágy, de rugalmas textúra ért a kezemhez. Nézem, mi az, erre felkiáltok: "Fúj, itt van valakinek a pélója!"
Igen, konkrétan. Egyből világos volt mindenkinek, hogy a maffia tette, az odaszáradt vér árulkodott, hogy a gazdája nem mostanában hagyta el. A balomról utánakapott egy kéz. D. magához vette, elrejtette, az arca mindent elárult. Fájdalmat, szégyent. Na, nekem sem kellett több, nagyon megsajnáltam. Még természtesen reménykedtem valami orvosi csodában, hogy visszakaphatja helyreállító műtéttel. Ha nem is ezt, amit itt talált a koszos pokrócok közt, majd valami másikat. Vigaszként fogtam magam és ösztönös ingeremnek engedve átöleltem. Nem úgy teljesen szorosan, hogy ne maradjon levegő köztünk, de úgy bensőséges-barátian, annak viszont elképesztően hosszan. Minimum 20 vagy 30 másodpercig. Ami, ha számolsz, ölelésből nagyon hosszú. Éreztem, hogy kínos neki, az első pár másodpercben tuti, aztán engedett, enyhült a feszültség. Vagy beletörődött, vagy pedig elfogadta. Még az is lehet, hogy kicsit jól is esett neki. Természetesen megkegyelmeztem és elengedtem a karom fogságából. Félig fekve, félig ülve, ahogy a pokróckanapénk engedte; a karunk, vállunk, és a lábunk összeért, így pihentünk az este további perceiben, óráiban, szótlanul. Én feldolgoztam a történteket: gyilkosság, csonkítás, egy barátság elmélyülése, satöbbi. Ő nem tudom, min agyalt, de volt tippem...
Kb ennyi.