Nem tudok aludni. Hajnal fél 5 van. Kató mellett fetrengtem eddig az ágyban, de inkább kijöttem. Meg már a könny is kicsípte a szemem. Mondjuk a takaró alatt melegebb volt, de ez most mindegy. Nem hagynak a gondolataim. Nem tudom mi lehet a baja... Őneki. Velem... Jó.. van egy pár tippem. Apróságok. De ki tudja, talán ezeken sértődött meg. De ha így van, akkor miért most? Korábban is ilyen voltam. Akkor nem értem. De most úgy minden előjött. Minden ami vele kapcsolatos, és engem elszomorít, bánt, vagy kételyeket kelt bennem. Még olyanok is, hogy... anyám, ez de gáz... magamra sem ismerek... olyanokon képes vagyok kiborulni, mikor arra gondolok, hogy énelőttem mások... ugyanúgy.. vagyis hasonlóan... szóval úgy értek hozzá, mint én, és hogy... áááá... nagyon hülye vagyok... Ennek nem is szabadott volna eszembe jutnia. Magamra zúdítottam minden ilyen pusztító gondolatot, és most már egy órája emiatt sírok. De már mindjárt abbahagyom... igen.. már nem is.. már jól vagyok. Vagyis hogy nem. Mindegy. Balázs mindjárt felkel, és megy suliba. Nagyon ciki lesz ha itt talál. Addigra talán elálmosodom. Vagy legalábbis kimerülök. Beszélgetnem kéne valakivel. Leginkább vele. Majd meglátom mikor... Most már nem írogatok, már megint matricának érezném magam. Vagyis már annak érzem magam, csak nem akarom még jobban. Csak várok.

FRANC ESSEN A KIBASZOTT JANUÁROKBA!!!

Tavaly is hogy utáltam... 2-3 visszautasítás, vagy vmi ilyesmi.. de gáz.. na az jól betett. Fuccs a hepi nyú jírnek, így az első hónapban. Jó... aztán ott volt Zoli. Túlestem az elsőn, na bumm. Szülinapom után 3 nappal. Első kannásboros lerészegedésem alkalmával, Yukban, első SG bulimon. Már majdnem egy éve annak is. Szeretem azt a helyet. De nem sok személyes dolog köt hozzá. Azaz vannak ott néha jó haverok. Sőt, nagyon jó haverok, akiket nagyon szeretek. Halljátok?? Nagyon szeretlek titeket!!!
Mégis voltak olyan alkalmak amikor az egész egy nagy üresség volt, üvöltött a zene, zsúfolásig volt emberekkel, de mégis full egyedül voltam. Ugyanaz, mint Szigeten. Minden fergeteges audiovizuális élmény ellenére bennem volt végig ez a dolog és ez meghatározta az alaphangulatomat. Idegi leépülésemhez is rendesen hozzájárult valamelyik nap. Ezt nem tudom miért írom most le. De most megint az a gyomorból jövő szorongatás jött rám, mint akkor. Pedig... Most nem szabadna... nem vagyok magányos... vagy mégis.. pár órára/napra mégis. Amikor nem tudom mi van. Pedig érdekelne. Csak matrica... Ha ki akarom deríteni, akkor matrica... Lekötöm magam mással ideiglenesen. Szoktam. Néha. Ha van mivel. Ja mondjuk igen. Itt a hiba. Amíg nem vagyok megelégedve magammal, ne várjam el, hogy mások is meg legyenek elégedve velem. Ergo ne várjam hogy szeressenek. Szét vagyok szórva. Az életemnek semmi kilátása egyelőre. Melót nehezen adnak egy lógósnak, a képzőre bejutni totális lehetetlenség, az egészségem romokban hever.. Szóval nem tudom mit akarok. Már végiggondoltam azt is, mi van, ha elcsap egy busz és ennyi... Pedáloztam a semmiért. De ennek nem sok esélye van. Azazhogy épp annyi esélye van, mint bármi másnak. Mostmár hülyeség dől belőlem. Sokat írtam. Pedig hetekig nem szoktam.

Gyereknek érzem magam.

Ki szórakozik velem? Mi az, hogy 3 hét múlva 19 leszek?? Normálisak vagytok?? Hagyjatok már...

Kapaszkodom a gyermekkoromba. Egyszer elbőgtem magam egy fotón, amin Attila, az unokatesóm, leguggolva karol át engem. Én kb 2 és fél éves lehetek azon a képen. Nem is az, hogy kapaszkodom.. csak nagyon nehezen engedem el. Szép volt. Vagyis... voltak szép dolgok. Semmi sem a régi, de tényleg semmi.
 Mama...
Bár most.. Papa lehet, hogy megkéri, költözzön vissza.

Van még egy kapocs, ami visszatart, hogy ne érezzem elveszve a fiatalkoromat. Bár ez megint hülyeség, mert.. mert. Ez hülyeség. Addig lehetek fiatal ameddig akarok. De valahogy... nemtom. Kimaradt egy jóó nagy szakasz az életemből, ami most pótlódni látszik. Szóval ő. De ő nem kapocs. Vagyishogy nem mondok rá ilyet mert még magára veszi hogy ... höhö, "kapocs". Áh, fenébe. Sok a blabla. Pihennem kéne.