Elgondolkodtam azon, mi is az, hogy felfoghatatlan. Nem elfogadni azt, ami már végleges. Rendületlenül remélni, és bízni, hogy visszafordíthatóak a dolgok. Olvastam arról, hogy pl. a halált hogyan lehet feldolgozni, egy hozzátartozó eltávozását. Az első stádiumban van ez a nem elfogadás dolog. Én nem ennyire komoly dolgok miatt remélek. Azaz igenis komoly, számomra azok (voltak). Reméltem hogy akkor azokat a dolgokat nem komolyan mondja, és csak a bosszantás miatt kellett ez. Kerestem a kibúvókat, amiken befurakodhattam a maga köré emelt, önmagát sározó gondolatokból felépített erődítménybe. Természetesen rengeteg kézenfekvő lehetőség volt erre, a kellemetlen valóság azonban folyamatosan azt sugallta, hogy felejtsem el. Akkor ez véglegesnek tűnt, de a nem elfogadás miatt sírtam naphosszat. Makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy megmondjam a frankót, és megváltoztassam a véleményét rólam, mindenről. Lehet, hogy túl sokat képzeltem magamról, legbelül biztos tudtam, hogy minderre úgysem vagyok képes. De mégis is meg akartam próbálni, annak ellenére, hogy minden utat megpróbál elzárni előlem. De én ravaszabb voltam ennél, volt más ötletem is, de sosem került bevetésre. Eleinte nagyon akartam, de meg akartam várni az indulatok lecsillapodását. Aztán már nem érte meg, teljesen feleslegessé vált, ő keresett meg újra. De nem ez a lényeg. Valahol párhuzamba állítható az esettel a kis törpe eltűnése. Telnek a napok, ő sehol. A józan ész azt mondatja velem: erről ennyit. De én mégis remélek, hiszem hogy visszajön. Nem fogadom el hogy ő is csak úgy eltűnjön. Kapom a biztatást - miszerint ez úgy van általában, hogy visszajön - amiért hálás vagyok. Azonban mások a tapasztalatok a különböző helyeken... Attól tartok a mi környékün veszélyesebb. Adja az ég, hogy ezúttal az optimista hozzáállás igazolódjon be.