Olyan jót álmodtam az éjjel. Vagyis az már reggel meg délelőtt volt. Felszabadult voltam, minden olyan izgalmas volt. Boldog voltam, és ő is. Cinkostársak voltunk, együtt terveltük ki a csínytevést, körülöttünk minden úgy zizgett. Végül a terv nem valósult meg, mert igencsak felébredtem. Hosszan próbálkoztam a visszaalvással, de már nagyon fájt a hátam. Sebaj, majd legközelebb.
Szeretek róla álmodni. Így gyakrabban van velem. Csodálatosan felhőtlen világ ez, tényleg azt csinálunk amit akarunk. Kár, hogy a valódi világbeli gátlások az álomban is ott vannak, ezért nem merek olyan felelőtlenül rosszalkodni, mint azt megtehetném. Pedig akkor lenne jó. Nem érdekelne, hogy ki lát meg, és kinek mondja el, mert úgysem folytatódik a sztori, amit pedig ki lehet élvezni az idő alatt, azt meg kell tenni, és utána már csak szép emlék marad. Már ha emlékszem rá. És még akkor is megéri, ha csak én emlékszem rá. Legfeljebb elmesélem.

Amúgy még azt is álmodtam, hogy apám elvitt minket kajáldába, és valami szomszédos országban voltunk, és a pultos nénik tudtak elég jól magyarul. Kellett volna választani egy kaját, de én - mint mindig - a bőség zavara miatt órákig töprengtem. A néni megunta és addig másokat szolgált ki, míg kitaláltam. Néztem az üvegen keresztül, hát ezek a kaják félig még fagyottak. Nagy nehezen kiválasztottam egy rántotthúst, vagy mi a fene volt az, ami úgy tűnt, hogy rendesen meg van sütve, és nem fagyos. Szóltam a néninek, aki tudomásul is vette, hogy mit akarok, de nem szolgált ki. Nem tudtam köretet választani. Mindegyik olyan ronda volt. Aztán  kijöttem onnan, nem tudom pontosan mi mi után következett, de voltak ott lovasrendőrök fehér  lovon, akik elől nevetgélve futottunk el. Meg emlékszem színes műanyag átlátszó kanalakra, amik visszaválthatóak voltak, vagy valami ilyesmi. Meg volt egy táborhely, ami ilyen ifjúsági üdülő lehetett, ahol a mostani osztályom, és még sok más idegen, de szimpatikus ember lakott. A kajáldáktól az üdülő területét egy alacsony, fehérre festett vaskerítés választotta el. Egy embernyi rés volt rajta hagyva, az volt az átjáró. Mikor a lovasrendőrök elől futottunk, ez jelentette az időnyerési lehetőséget, hiszen egy lovat óvatosan be kell vezetni azon a nyíláson, hogy nehogy nekimenjen, vagy nem tudom. Átugrásról szó se volt. Mindegy, ezek csak ilyen foszlányok. Pedig mintha lett volna történet... De már nincs meg sajnos. Még arra emlékszem, hogy csillogó fekete tűsarkút húztam, mikor egy titkos találkozót próbáltunk bonyolítani, és gondoltam így jobban fogok tetszeni neki. Egy harmadik személy - kalapban, napszemüvegben, és kendővel az arca előtt - előre ment, hogy biztosítson nekünk egy elhagyatott helyszínt. Ahol kettesben lehetünk. Külön indultunk el, hogy senki  ne sejtsen meg semmit. Valamiért mindenhol nyugtalanok voltunk. Ez nálam úgy látszik, visszatérő elem. A lényeg, hogy izgalmas volt.