Egy ideje a rövidebb, intenzívebb álmaimat közvetlenül személyeknek meséltem el, azért nem került ide. Bár kimásolhanám. De kit érdekel. Marci? :D

Már megint úgy éreztem, hogy hű de komplex meg eseménydús az álmom, de lehet, hogy leírva egy érthetetlen bullshit lesz, és mindjárt ki is derül, hogy nem is emlékszem rá(juk) rendesen. Merthogy kb hármat álmodtam egybe, na megpróbálom összerakni.

Hát igen, azt sem tudom, hol kezdhetném el, mert hiába kapaszkodok a részletekbe, illannak el... Szóval hm. Egy hatalmas csarnokba invitáltak be engem az utcáról, biznisz ügyben, vagy csak úgy találkozni. Belső-Budapesten lehettem, az építészeti megoldások a klasszikus fantasztikus szép bérházak voltak, köztük ez a csarnok viszont még szembetűnőbben cikornyásabb és palotásabb volt. Grandiózus homlokzatán egy felirat is sejlett, olyasmi lehetett kiírva nagy arany betűkkel, hogy "CROSS", de lehet, hogy két szó is volt. Ezek azok a házak, amikről a belvárosban járva mindig megjegyzem az épp aktuális utazópartneremnek, hogy basszameg, fel akarok jutni a legfelső emeletre, megnézni, milyen belülről az a padlásszint. Olyan hívogatóak azok a különleges ablakok... Szóval beléptem, érdekes hangulat fogott el, fúziója egy luxus-borospincének, egy közösségi háznak, neves magyar építész által tervezett nagyhírű egyetemi aulának, Michelangelo által pingált katedrálisnak, és fantasy-ba illő cikornyás lebernyeges üvegház / üveggel fedett átriumnak, vagy mi a fenének. Úgy ámultam-bámultam a díszítésen, hogy hangosan kimondtam, az "azta", "miafene" szavakat, már vettem elő az eszközöm, hogy fotózzam. Ekkor jött valaki, hogy bekísérjen egy közösségi térbe, ahol jobbára ingyenes programokat, ebédosztást szerveztek. Itt akart velem meetingelni valaki. Ez a törekvés végül nem torkollt komoly megbeszélésbe. Alig vártam valamennyit, már invitáltam be a szívemnek kedves személyt az utcáról, hogy itt találkozzon velem, nézzen körül és élvezze úgy a látványt, mint én. Meg elvileg kaját is kaptunk, azt szerettem volna, ha részt vesz az én programomban. Tényleg volt valami kaja, sajnos nem emlékszem rá, hogy micsoda. Volt ott közösségi nyüzsgés, elég jól éreztem magam ebben a légkörben.
Azt nem tudom, hogyan úsztunk át egyik jelenetből a másikba. A közösségi ebédlőasztal egy sötétre pácolt, durván megmunkált, súlyos faasztallá változott, a környezet pedig ez a sötét, derengő gyertyafényes, játékokból és fantasykból ismert tavern-hangulattá lett. A tér sokkal szűkebb lett, és egy darab beszélgetőpartnerem volt összesen, immár egy teljesen más személy, név szerint K. Ő valamiféle delíriumos álomban lehetett, mert ha jól rémlik, fel kellett őt ráznom, talán egy pohár vízzel is meglocsoltam. Mindenképp beszélnem kellett vele. Ki kellett belőle szednem, mi történt az ő oldalával. Ő volt Marvel, és én DC, vagy valahogy így. Az én DC sztorilájnomban az történt, és el is meséltem neki, hogy Christian Bale-t nagyon durván meggyepálták, de mégis ő került ki győztesen. Olyan volt a szitu, mint amikor egy nagy sereggel mész a Heroes of Might and Magic-ben egy szintén nagyerejű ellenség ellen (szóismétlés yee), de nagyon sok xp-vel gazdagodva, néhány egységnyi lénnyel ténferegsz ki nyertesen a csatából. Szóval Christian a DC univerzum ünnepelt, de nagyon legyengült hőse lett, és én ezt a hírt továbbadtam K-nak. A DC neutrális lények ellen küzdött, nem a Marvellel. Azt a sztorit tőle kellett hallanom, hogy a Marvel oldalon hogyan alakult a háború egy másik ellenséges csoporttal.
Innentől kezdve benne voltam ennek a történetnek a virtuális valóságában, sőt, teljes mértékben valóság volt, az én szemszögemből láthattam mindent, tulajdonképpen egy mellékszereplő, semmit nem csináló csatlós voltam.
Az biztos, hogy jelen volt Marvel kapitány - legalábbis szó volt róla, vagy csak K. említette és elképzeltem egy villanásig -, és egy Avatár nevű főellenség, akiről később kiderült, hogy nem is ártó szándékú. Avatár egy világos, fehéres szürkésen rikító bőrszínű férfi volt, a bőre tényleg világított a benne rejlő mágia mellékhatásaként, valamint meg tudta sokszorozni az egész testének a méretét - noha nem úgy, mint a Hangya, inkább csak egy átlagos, szálkásan izmos férfiból egy 2,5-3 méteres izomkolosszus lett. Egyenes fekete, illetve a mágia miatt őszesen, fényesen derengő haja a válláig ért. Meglepően egyenes vonalú, robusztus, már-már kampósan lefele törekvő orra egy klasszikus elfnél kicsit egzotikusabb, trollosabb, de mégsem teljesen ijesztő fizimiskát adott Avatárnak.
Sajnos ő is betegágyba kényszerült. Egy, a betörő napfénytől fehér fényben úszó, teljesen fehér berendezésű kórteremben találtunk rá Tatival, aki külsőre és személyiségre is inkább Tati és Margret Gnarr tökéletes fúziója volt. Én inkább csak az őt követő szemszög, a kameraállás voltam, a szem, amivel lehetett látni az eseményeket. Néha én voltam Avatár is és Tati is, néha egyek voltunk mind a hárman, mégis Tati melleit láttam és fogtam meg, érdekes volt.
Szóval Tati megközelítette az ágyon fekvő Avatárt, és ő elmesélte a csata részleteit, meg volt köztük némi bizalmas beszélgetés, talán arról, hogy a kettejüket összefűző gyengéd szálakat majd hagyják kibontakozni, ha minden jobbra fordul. De egyelőre még nem voltak olyan viszonyban, csak nyiladozott az érdeklődés bimbója, de a kémia látványos volt köztük a saját szemszögemből és az övékből is. Ez a mellre helyezett kéz igazából az enyém volt, mintha én lettem volna a harmadik, aki ráhajol/ráheveredik a betegágyra. És mintha Tati lett volna a fekvő személy, én az ő mellkasán/vállán pihentettem volna a kezem, és néha nem figyeltem, máris a szilikonos cicire vándorolt. Ezt ő gyorsan korrigálta és eltolta a kezünket némi figyelmeztetéssel kísérve. Tényleg nem direkt kalandozott oda a kezünk, ezt nem tudtam irányítani, mintha valaki szórakozott volna a karunk irányításával. Ez kb kétszer esett meg, de egyébként tudtak érdemben a fontos eseményekről diskurálni, többek közt arról, hogy oké, hogy lezajlott a csata, de még nincs minden lezárva, mert van pár korrupt arc, itt is, ebben a kórházjellegű épületben. Be is lépett az emlegetett egyik figura, kerek fejű, szakállas, göndör hajú pasas, és Avatár ágya fölé hajolt. Beszélt, nem tett elvileg fenyegető mozdulatot, de ami elhangzott tőle, az borzasztó volt, baljós, kellemetlen, és azonnali indulatokat váltott ki mindhármunkból. A pasast el kellett lehetetleníten, mielőtt még kígyónyelvével tovább korruptkodik másoknak és keresztbetesz az ügyünknek. Avatár tehetetlenül feküdt, túl gyenge volt bármit is cselekedni, de Tati nem szarozott, elkapta a fickó nyakát, és a vékony, de szikárul erős karjával fojtogatni kezdte. Elmondta neki a fülébe sziszegve a magáét, hogy itt most ő alárendelt helyzetben van, és rohadtul ne merészeljen semmit furkálódni, mert el lesz látva a baja, most csak ízelítőt kap. Alaposan megfojtogatta a mondandója végére, majd elengedte. A legyengült fickót én, mint megtestesült harmadik személy, a falhoz löktem, hozzáfogtam a fejét a sík felülethez, és ökölbe szorított jobb kezemmel még jól megkalapáltam párszor az orrát, hogy biztosan betörjön, és emlékezzen Tati figyelmeztetésére. Nem vérzett az az orr, csak meglapult és megpépesedett, mintha krumplis pogácsából lett volna, ezért nem is éreztem annyira gáznak az álombeli agressziómat.
Kb ennyi.