Álmomban nem először kezdtem el konkrétan megmagyarázni, hogy mit is álmodtam az előbb, mivel már azt hittem, hogy ez nem álom. Először is. A Bőr című film történt épp. Angolul The Skin. Nekem igenis úgy tűnt, hogy a főgonosz mellett én vagyok a főszereplő. Egy érdekes domborzatú öbölnél járkáltam. Az is lehet, hogy egy nagy tó széle volt, de lehet, hogy valami nagyobb tenger sekély partmenti része, ahol a víz a kisebb tányérszerű mélyedésekben megrekedt, és pangó sós tavak jöttek létre. Most már inkább úgy mesélem, mint ahogyan álmomban meséltem. Mert a mesélés közbeni átélésre sokkal inkább emlékszem. Apukámnak magyaráztam, hogy ez egy zsúfolt stéges rész volt, csónakok voltak kikötve. A nagy részük alaposan meg volt rohadva, és darabkák meg hulladék borítottak mindent. Lehet, hogy volt velem két férfi, de ez nem biztos. A víz széléhez óvakodtam, mert láttam ott valami furcsát. Egy emberforma nyálkás test feküdt ott az 5 centis vízben. A bőre minden egyes négyzetcentiméterén véres nyálkás réteg terült el. Alatta fehér és vörös szövetrétegek látszódtak. Gondolom izmok és inak. Helyenként sárga volt a gennytől, de a zölt, kókuszdió méretű hólyagokat nem igazán értettem. Halottnak tűnt, nem igazán lélegzett. Nem tudom miért, de még közelebb mentem. Talán az arcát akartam megnézni. A test egyszer csak elkezdett rángatózni. Valami rohama lehetett, hörgött és gurgulázott is. Láttam a csonka fogait is. Egyszer csak, mintha magához tért volna, teljesen nyugodtan elkezdett hozzám beszélni. Gyorsan hadarta a szavakat, mégis értelmes volt, amit mondott. Udvariaskodott velem, meg kérdezgetett, hogy hogy vagyunk, hogy vagyunk, talán még meg is invitált teára. Mondtam, hogy nekem most mennem kellene. Nem sikítoztam, ami igen meglepő, pedig egy számomra igen gyomorforgató egyén csókolt éppen kezet. Zselés vérfolt maradt a kézfejemen. Én is udvariaskodva, de kifejezetten elutasítóan beszéltem vele. Mondtam, hogy jó éjt, meg minden, és elmentem onnan. Nem futott utánam. Lehet nem is tudott. De lehet hogy azért nem, mert nem sikoltoztam. Szóval elkezdtem jobban szedni a lábam, az öböl mellett a lejtőn növő kis erdő felé. Nem tudom, hol találkoztam apukámékkal, de egyszer csak velem voltak. Mármint ő meg a Balázs. Az erdő alacsonyabb részein zöldellő erdő volt: talán mediterrán, babérszerű, fényes sötétzöld lombú fák. Feljebb küzdöttem magam az avarban. Magasabban sárguló lombhullató fák voltak. Mintha egyik égövből a másikba kúsztam volna át. Fent, a magaslat gerincén volt a házunk. Kicsit még gyalogolni kellett, hogy odaérjünk, de bementünk. Össze kellett hívnom a családom, hogy elmeséljem nekik, milyen fenyegető szörnyűséget éltem át. A ház toronyszobájába kellett mennünk, hogy ott tanácskozzunk körbe leülve. Felfelé igen labilis csigalépcső vezetett, ráadásul a kezemben 2db hörcsög is volt, arra is figyelnem kellett, mert tele kézzel nem tudtam kapaszkodni. A csigalépcsőt úgy kellett akkor összerakni ezekből a hosszú egyenlőszárú háromszög plexilapokból, és távtartó elemekből. Nagyon nehezen lehetett rajta egyensúlyozni, és eleinte gyakran össze is borult. De feljutottunk valahogy. Letehettük végre a hörcsögöket is. Körbe ültünk a szőnyeges földre, és nagy komolyan elkezdtem beszámolni a családomnak. (ami akkor talán kiegészült Gáborral és Atival, mert egész soknak tűntünk.) Valaki mindig pofázott valamit, és úgy éreztem nem figyelnek. De el tudtam mondani a lényeget, a korhadt csónakos öblöt, a nyálkás ember látványát, a kézcsókot, és az erdőt.
Ennyi volt A Bőr.