Runescape-zni azért volt jó, mert megvolt benne az a barátságos versengés, amit vele folytattam. Meg együtt akartuk megcsinálni a Shield of Arrav küldetést...

Lehet hogy Ő elvágta a szálakat, és köztük én voltam az egyik. De én olyan pók vagyok akinek kb a hálója szálainak nagy része Őnála végződik. Minden nap rájövök, hiába fogadom el (legalábbis lépésenként), hogy már nincs velem. Hisz másnap úgyis fel fog merülni egy másik emlék, ami újra elszomorít. Mert hozzá kötődik. Beszélnek a tárgyak. Valami sosem stimmel. Hiányzik az egészből Ő. Mindenhez köze van, mindenben az ő emléke van.
Nem tehetek semmit. Nem merek legalábbis. Nagyon félek hogy semmi értelme, és magamnak is, és neki is rosszabb lesz.
Csak várni és remélni merek. Bár ez ostobaság és magammal baszok ki, hisz nagyon kevés az esély hogy jóra fordulnak a dolgok, és visszakaphatom őt. De ha azt a minimális esélyt elszalasztom, és valami meggondolatlanságot csinálok annak ellenére, hogy még mindig szeretem, nagyonnagyon nagy idióta lennék. Soha nem bocsájtanám meg magamnak. De azt sem tudom megbocsájtani, hogy így elbasztam az egészet. Gyakorlatilag azzal, hogy nem bírtam őt elfogadni olyannak, amilyen, és bántva éreztem magam, a viselkedésemmel elüldöztem.

Bárcsak igaz lenne az a mondás, hogy a szerelem mindent legyőz.

Meg az, hogy kitartunk egymás mellett jóban, rosszban.

Én mindig is ki akartam tartani mellette, rosszban is, hogy aztán a jót megérdemelve boldogok legyünk. Vagy lehet, hogy nekem van ilyen hülye felfogásom.
Meg lehet hogy ez nem látszott. Talán azért, mert azt hittem 2 év huzavona után mostmár kisimulnak a dolgok. És talán türelmetlen, talán elkeseredett voltam. De végig őt akartam, másképp nem ment.