Újra és újra azt álmodom, hogy van kutyám, és megfeledkezek róla, hogy van (vagy egyáltalán nem tudok arról, hogy van, csak úgy egy idő után rájövök), és jó esetben még életben vannak, mire újra rájuk nézek. Jelen esetben is az történt, hogy legalább 5-6, de lehet, hogy 7 mentett kutyát hoztam haza, és a régi nagypajtánkban szállásoltam el őket. (most már fel van újítva, át van alakítva, de egy hatalmas helység nagy belmagassággal). Többeknek sérülése, betegsége volt, amit úgy terveztem, hogy másnap kezeltetek az állatorvossal. Mindennek sok-sok napja. Álmomban egyszer csak arra eszméltem, hogy baszki... a cicáimon kívül nekem még van állatom, akikért felelős vagyok. Zaklatottan rohantam ki, téptem fel a pajtaajtót, és félősen előbukkant egy-kettő kutya. Csapzottak, soványak voltak, a többit meg nehezen találtam meg. Hívogattam őket, lassan meglett mindegyik, bár alig tudtam elnyerni a bizalmukat. Nem csoda, nagyot csalódhattak bennem. Olyan gondolatok is cikáztak az agyamban, hogy most akkor jól megetessem-e őket, mert ha pl. rövidtávon egyiknek-másiknak műtéte lehet, akkor nem lenne jó, ha behánynának... Eszeveszetten próbáltam feltelefonálni a két utcával feljebb rendelő állatorvost, de valahogy nem sikerült. Megkértem öcsémet, hogy ő is próbálja meg, ide kell őt hívnunk. Nem sikerült valószínűleg, hiszen ezek után nem sokkal útnak indultam. Nem vittem magammal egy kutyát sem, az volt a célom, hogy személyesen megyek a dokihoz, és... hát nem tudom, mit gondoltam. Odamegyek elmondani a problémám, ha már telefonon nem sikerült, és aztán elhívom hozzánk? Lehet, hogy valami ilyesmi... BKV-val indultam neki. Ez is visszatérő, frusztráló elem. A busz, ami sehova nem visz, csak idegen környékre, ahol nem ismerem ki magam. Ahol felszállok, azt sem tudom, hol van. Mindenesetre most tudtam, hová tartok. Ez egy villamos volt, elképesztően zsúfolt. Klausztrofóbiás érzéseim elnyomására lehuppantam a földre, legalább ott kicsit szellősebben álltak a lábak-táskák... Egy hölgy szintén a földön foglalt helyet. Volt nála valami nagyon aranyos állat. Nem tudom... Talán... valami mesebeli inkább, mert a nálam lévő cicából kiskecskévé átavanzsált útitárs, úgy jött ehhez, hogy jaj de jó, nekem meg van egy ilyen kicsi verzióm belőle, és milyen jó játszótársak lehetnének. Most csak úgy mondok valamit, lehet, hogy hipogriff, de nem az volt, csak kb ilyesmi mesebelire kell gondolni. De hasonló patás inkább, csak nem vagyok valami kreatív, se járatos ebben. Igen, először cica volt, és mutattam is a hölgynek, hogy milyen kedves, nézze, ahogy fogom a karomban, a feje búbjával az arcomhoz dörgölőzik, hogyha hozzáérek. Némi istenhátamögötti senkiföldjén villamosozgatás után nem tudom, hogy megtaláltam-e az állatdokit, vagy sem. Ha igen, akkor is másikat, nem akihez járunk. Nyilván (bár fuck logic az álomban), mert a mienk itt van gyalog 6-8 percre, nem kell hozzá villamos... De arra emlékszem, hogy sikerült telefonon elérni a mi dokinkat, még a hangja is hasonló volt, micsoda audiovizuális álomélmény. No és elmondtam, neki, hogy mennyire röstellem magam, hogy így elfeledkeztem a mentettkéimről, és soha nem fog többé előfordulni. De hogy segítsen, mert teljesen kétségbe vagyok esve, és nyolc (vagy mennyi) kutyát nem tudok hozzá elfuvarozni, jöjjön házhoz pár szurival, kötszerrel, stb. Ez jó nagy bullshit, mert nem először, és nem utoljára álmodom azt, hogy elfeledkeztem a kutyá(i)mról. Szerintem ez engem tinikorom óta kísért, amely időszakban nekem volt kutyám, és rettentő egy gazdi voltam. Mármint a való életben. Azóta is ilyen rémálmokkal vezeklek érte, no meg a fájdalommal, hogy egyik-másik állatom (nem csak a kutya) halála és bizonyos szenvedései az én lelkemen száradnak. Igen, ilyenek is vannak, és undorítónak tartom, hogy ha valamennyit kupálódtam is állattartási kultúrailag, azt az ő kárukon kellett elérnem. Az őrajtuk elkövetett hibákból tanultam.