Szombaton töltöttem fel a telefonom azóta, amióta egyszer megcsörgettelek, és te véletlenül felvetted, pedig tudtad hogy utolsó forintjaimat kockáztatom. Azt mondtad, ne haragudjak, csak hát annyira megörültél hogy hívtalak.
Pedig örültél nekem. Igaz hogy már kb 2 hónapja volt ez, de akkor is, örültél. Szerintem ez volt az utolsó ilyen, amikor szépet mondtál nekem. Nekem ez annak számít.
Azt hittem könnyű lesz, és mikor azt hinném, hogy talán az is, realizálódik minden, amit elvesztettem. Mindig van valami más, sosem fog elfogyni. És ha valami úgy is tűnik, hogy oké jóvan, megleszek az érintésed nélkül, köszi, egy idő után mégis visszajön. Nem tudom elképzelni hogy meglegyek az érintésed nélkül. Drasztikus az elvonókúra, totális megvonás.
Talán már jobban bírom gyomorral a dolgokat, de nem az igazi.
3 hét után először képes voltam iskolába menni végre. És nem a szokásos alkotói válságban végigszenvedett óra volt, hanem csináltam is valamit, igaz, csak 7-8 feljegyzést írtam meg összefirkáltam egy A4-es oldalt, de látom az egészet magam előtt készen, ami sokat számít. Megpróbálok egy kicsit itthon is dolgozni vele, remélem sikerül időt szakítanom rá... Tudnék, de nem biztos hogy lesz kedvem. De talán igen, mert most úgy fogom csinálni, hogy magamat is hozzáadom.