Miért sírtál akkor és ott, miközben tudtad jól, hogy "odakint" téged jobb élet vár? Ennyire sajnáltál talán? Vagy együttérzel? Nem értelek. Meg akarsz ölelni, de hogy miért, arra nem tudsz válaszolni.
Nem akarok többé reményt táplálni irántad. Ezeknek eszembe se szabadna jutni.
Csinálom a dolgaimat, úgy, mint eddig, zenélek, stb. Ez ad egy bizonyos elégedettséget, de a boldogság részt, amit régen tőled kaptam, most nincs mi helyettesítse. Majd talán. Addig nincs egyenrangú hozzáállás. Mármint egymáshoz. A sebeimet gyógyítgatom, és nem kéne újra feltépni őket, így is eléggé fájnak.