Mivel ma hétfő van, dán irodalmon kellett volna lennem 9.15 körül. Több hete nem tudok (és nem is nagyon akarok) felkelni időben, hogy beérjek. Ez rányomta a bélyeget az álmodásomra is. Előre rástresszeltem, hogy mit fog mondani a tanárnő a nem-bejárásomra. Persze ez nem szokása, de megálmodtam. Mégpedig azt, hogy kérdezett valami kompromittálót azzal kapcsolatban, hogy még hányszor akarom felvenni és hallgatni ezt a tárgyat. Én meg elmondtam, hogy mivel alig egy kukkot ha értek a dán beszélt nyelvből, ezért nem baj, ha többször végigrágom magam a kurzusokon, hátha ragad rám még több. Ha kell, akkor jövőre is, annál jobb lesz a dán értésem. Aztán a tanárnő kihegyezte egy kicsit szarkasztikusan a dolgot arra, hogy mi lenne, ha kiderülne, most nem megdorgálásként mondta ezt, hanem azért épp engem szólított meg, mert volna itt számomra valami. Akkor már egy skandináv általános iskola miliőjében ültünk egy tanteremben, a kezemben pedig egy pasztellszínű, mégis vöröses színvilágú fagyöngyökből fűzött Thor kalapácsa nyakéket forgattam, nem tudom, hogy került oda. Maga a kalapács egy lapos, fából kivágott, tipikus harcikalapács-forma volt. A napokban egy ismerősöm posztjaiból kiderült, hogy a szívének legkedvesebb sorozatának (Supernatural/Odaát) szereplőivel tölthetett egy napot Amerikában egy erről szóló rendezvényen. Nos, nekem a tanszék idehozta A Híd szereplőit. Nagyon felvillanyozódtam, bár nem tudom, miért, mert csak kicsit éreztem oltári brutális fangörlnek magam, nem annyira, mint amilyennek álmomban tűnt. Sétálok a komor skandináv suliaulában, és látom, hogy ott állnak a szereplők elszórva. Látom is Kim Bodniát, és hátraszólok a szintén izgalomba jött sulitársaimnak, hogy hát, ő nagyon jóképű, és végig azt reméltem, hogy összejönnek, ő meg 'Szaga'. Így ejtettem. Nem Szága, meg Szaaagá, ahogy a svédek mondanák. Vagy Szeega, mint ahogy a dánok XD. Nem értem, miért jóképűztem le annyira Martin Rohdét, mintha mindenre egy kicsit rájátszottam volna az álmomban. Aztán szembejött Sofia Helin, akinek eszembe nem jutott volna a neve, nekem csak Saga volt. Odajött egyből köszönteni engem, meg én is felé haladtam, és mikor kartávolságra értünk, látom, hogy egy fejjel magasabb nálam. Azt mondom neki: "Wow, you're tall! I love you!" Valszeg azért tettem ezt hozzá, merthogy le vagyok nyűgözve, milyen jól áll neki a magasság. De kínosnak hangzott utólag kimondva, főleg, hogy ő nem is tudta hova tenni, amit mondtam. Kezdeményeztem, hogy hagyjuk itt a tömeget, és menjünk ki az estébe beszélgetni. Már nem tudom, miről dumáltunk, lehet, hogy semmiről. De főleg angolul, vagy olyan nyelven, amit nem ismertem fel, de mindketten értettünk. A suli hátsó udvara sötét volt és nem túl kellemes, ilyen lerakatszerű, ezért kezdeményeztem, sétáljunk inkább. A környék sem volt kellemesebb, egy ipari park raktára és egy börtön volt a szomszédságban. Sagával annyira elsétáltunk, hogy hirtelen a börtön udvarán találtuk magunkat, és mire észbe kaptunk, a rabok épp kiözönlöttek a szabadtérbe, és mindenféle kellemetlen tevékenységet kezdtek el csinálni a szűk folyosón, ahol nekünk is vissza kellett mennünk, hogy kijussunk: egyik épp hágta a másikat, egy harmadik ugyanilyen mozgást végzett de egyedül a földön (wtf), attól féltem, hogy "lelő". Több zavarbaejtő tevékenység is történt, valószínűleg verekedés, egymásba belekötés, mindet csodával határos módon kikerültük, még a falat telibe hugyozni kívánó rab is megvárta, míg elhaladunk előtte, és mint egy fotocellás ajtó, csak utána indult meg a cső tartalma. Micsoda udvarias népek. Aztán ahogy haladtunk tovább a már nyugodalmasabb estében, Sofia átkelt az úttesten, valszeg kissé zaklatottan, mert telibe elbaszta egy kocsi... Azt a lábát, amely hátrébb volt, miközben lépett. A másikat akkor már emelte, így átbucskázott a kocsi orrán (nem, én sem értem, fizikailag hogyan), és visszapattant az én irányomba, aki hátulról követtem. Nyögött, mert fájt neki, mondtam, hogy hívok mentőt. Erre elkezdett tiltakozni. Átbicegett az úton, én meg mentem utána, és hajtogattam, hogy kórházba kéne mennie, vagy így, vagy úgy... Meg hogy elkísérem, vagy elviszem. Hzzátettem azt is, hogy "Bara om du vill." Nehogy erőszaknak érezze. Elsántikált egy téglarakásig az út mellett, ahol le tudott ülni, és próbáltam hatni rá, hogy ezt igenis el kéne látni. Kértem, engedje meg, hogy megnézzem a sérülését. Nagyon vékony, hosszú lábai voltak, ez magyarázta is a közel 190 centis magasságát, ha csak nem többet. A lábszára térdből másfelé állt, mint ami természetes lett volna... befelé és szinte majdnem teljesen hátrafelé... Ennyi elég is volt. Tárcsáztam a mentőket... vagyis tárcsáztam volna, de csak a magyar segélykérő számot tudtam. Ez azért volt problémás, mert időközben kiderült, hogy Svédországban vagyunk. Ennek ellenére mégis megpróbáltam a magyar számot hívni, és sikerült is beszélnem valakivel, akit felvilágosítottam a szituációról, és kértem, hogy kapcsoljon át a helyi mentőkhöz, akik azonnal küldjenek kocsit. (Közben az is eszembe jutott, hogy a település, ahol vagyunk, Wadköping névre hallgat, ami éppenséggel egy svéd író által kitalált fiktív város.) Nem tudom, ebből mi lett, de nem aggódtam annyira, valószínűleg sikerült szót érteni velük. Most már Sagával foglalkoztam. Sajnos a lábkicsavarodásig frissen, ébredéskor gépeltem le az álmomnak azokat a részeit, amelyekre emlékeztem. Ezt most már éjfél után írom, és homályos, hogy mi maradt hátra a sztoriból. Abban biztos vagyok, hogy még beszélgettünk, vagy csak úgy együtt próbáltunk lenyugodni. Egyértelmű volt, hogy a börtöntöltelékek előli elslisszolás, meg a gázolás összekovácsolt minket, társak voltunk a bajban, vagy hogy mondják ezt. Itt már nem volt egyértelmű a színész-rajongó viszony, két leány voltunk, akiket egy új, tök független sztoriba álmodtam bele. A feszültség miatt akár sírhattunk is volna, úgy is ki tud jönni a stressz. De ehelyett inkább egy ártatlan összeborulásnak induló gesztusból az lett, hogy én megpusziltam Saga homlokát, majd ő szájon csókolt. Ott és akkor, abban a pillanatban tök lényegtelen volt, hogy ő nő, ugyanolyan izgalmas volt, mint bármelyik férfival eddig az első meg akárhányadik csók. Az a baj, hogy innen nem tudom, hová vezetett a sztori, de talán az rémlik, hogy szétrebbentünk, mint akik helytelen dolgot csinálnak, nehogy meglássanak... Talán. De lehet, hogy csak belemagyarázom, de valami lesütött tekintetre emlékszem Sofiától.
Azt mondjuk annyira nem értem, hogy hogyan nem Henrik Sabroe szivárgott be az álmomba, ha már Bron. Ez olyan elsőévados sorozatparty volt... De hát amúgy sem Henrikbe voltam belezúgva (bár van egy sármja, az hótziher), hanem abba a valamibe, amit Sagával leműveltek... Na ez már inkább olyan fangörlösebbnek tetszik.
Hirtelen azt hittem, Henrikkel már álmodtam korábban, de nem, csak az alteregójának az apjával, azzal is csak telefonon beszéltem.