Az egész egy csekély feszültséggel kezdődött, mivel nem tudtunk összeállítani egy repertoárt basszusgitárra és akusztikus gitárra, ezért maradtunk annál az egy számnál amit mindketten tudunk... 3 órás út, odaérkezés, találkozó, dél körül megnyitásra került a nagyszüleim gyémántlakodalma. Nem volt nagy patália, pap bácsi áldását adta, és kajáltunk. A levest kihozták, aztán el is vitték a maradékait, és a 88 éves nagyapám rosszul lett :S:S Sápadt volt, aztán már nem is volt magánál, mindenki idegeskedett, intézkedett, segítettek ahogy tudtak, mi meg tesók, ültünk az üres tányér felett és drukkoltunk, egyikünk-másikunk nem bírta, és bőgött, de egy pár perc múlva jobban lett a nagypapa, az orvos is kijött, és a saját lábán (+bottal) tért vissza az asztalhoz. A hangulat egy fél óra alatt visszaállt. A főfogás és a süti közt eljátszottuk azt az egy számot, semmi különös nem volt. Nos az est további részében csak azt méltatnám említésre, hogy mennyire rosszul éreztem magam. Nem is kívántam az alkoholt, meg valahogy nem volt kedvem inni, meg rám is lett szólva, hogy ma én vezetek, hadd részegedjen le az apám. Azokkal a tesóimmal, akikkel nem szoktam ilyen eseményeket, estéket, bulikat együtt átélni, nem volt felhőtlenül kellemes. Nem véletlenül nem járok velük együtt el, azóta, mióta a sógorjelölttel szakított a tesóm. Ezek alatt az évek alatt a dumája is unalmas lett, túl sok, és idegesítő, és számomra egyáltalán nem poénos. Ezt most vettem észre. Kifejezetten zavartak a beszólásai, a hozzáfűznivalói, meg egyéb megszólalások. Nem fér bele abba a világba amilyen én vagyok, valahogyan... Részeg volt. Mint az apám is. És azt ecsetelte, hogy menjünk, basszunk be, meg a 16 éves unokatesóm is, úgysem iszik soha. És valahogy jöttek a problémázások, az egymás ócsárolása, főleg én, meg a nagyobb húgom közt. És hogy most melyikünk a szarabb ember, meg kinek van nehezebb dolga, és kinek tolódik a segge alá a kényelem és lubickolás, míg a másik megszakad azért a pénzért, hogy megkeresse melóval. És én is ittam eközben, lehet hogy ezért nem jutottak eszembe az érveim, és az apámat is elkeserítettem ezzel, mert azt feltételezem róla hogy kivételezik valakivel, és engem kevésbé szeret mint mást, és hangosan bőgtünk 3-4-en a kocsmában, aztán inkább sétálni mentünk... Aztán fel lettünk véve kocsival, és végül nem sétáltunk, hanem a szálláson ment tovább az eszmecsere. Nem értették meg a problémámat, nem is tudtam, nem is próbáltam magam teljesen megértetni. Bőgtem fogmosás közben, annyi elég volt aznapra. Az öcsém meglepően pontosan látja amúgy az én helyzetemet. Kicsit mintha segíteni is próbált volna... De nem mentem sokra vele.
Az anyagi helyzetemmel van a gond, a jövőmre való kilátással, hogy még évekig kávézózni fogok azért, hogy fizessem a sulit. Amúgy, ha belegondolok, tuti másnak sincs élete, úgy értve, hogy egész héten meló vagy suli, egy szabadnap, meg egy-két fél, és alig van idő pihenésre, lazításra, hobbikra, stb.
Szóval annyival vagyok csak előrébb, hogy az anyám megfejtette a helyzetemet (nagy terhet cipelek, a hátam is fáj, túl sokmindennel törődök és stresszelem magam mások dolgain), talán megbeszéli ezt apámmal, és a nagymamám támogat valamekkora összeggel. Mintha a jó leváltaná a rosszat. Bár ez semmit nem számít, mert nem ezen múlik az élet, csak behelyettesítem, vagy mi.
Meg kicsi gyerekekkel találkoztam, unokatesóim lányai, és fura, új helyzet, mert hétköznapokon nincs lehetőségem ezzel a korosztállyal találkozni. És jó volt látni, ahogy fokozatosan elnyerem a szimpátiájukat, ilyen-olyan dolgokkal. Mert mondjuk zenéltem, vagy szép volt a cipőm, vagy mert játszottam velük színházasat. Csak nem tudom mi lesz, ha megint megyek, néhány hónap múlva, és akkor már nem emlékeznek ezekre a dolgokra. De talán már nem kell elölről kezdeni a barátkozást.