Halmozottan balfasz vagyok. Először is elbaszom az időmet, és nemhogy az előzenekarról, de még hozzávetőlegesen másfél - két és fél AIC számról is lemaradtam >:( Mindez miért?! Olyan balga baromságokért mint mosogatás meg hajmosás. No mindegy, tényleg kb 10 percet késtem csak, és lehet, hogy nem is ismertem volna fel a számokat, mert hiába van kevés lemez, amikor még szarráhallgattam őket, az 10+ éve volt. Most is az agyam legeldugottabb neuronjaiból törtek elő az emlékek a dalok megszólalásakor.
Másodszor is azért vagyok balfasz, mert nem kérdeztem körbe régi AiC-kedvelő haverarcokat, hogy jönnek-e. Volt közös múltunk NovaRockon meg ilyesmi. És bónuszbalfaszságként nem találtam sehol se az aznap vásárolt és hordott Metallica-pólómat, amiben az első AiC-n is voltam akkor és ott. Pedig pár hete pakoltam át a cuccaim... Ez a fránya időskori elbutulás :( (Bezzeg a Metalfest-es megvan, bár az azért tudom, hol van, mert az nem jön rám :$)

Szóval Ők. Nem is tudom, mit emeljek ki. Hihetetlenül jók, legendák. Szívfacsargatóan jó zene, de főleg az erős nosztalgiafaktora miatt. Az, hogy Cantrell és a többiek mai napig tevékenyek és termékenyek, az már csak hab a tortán, mert az újabb anyag is gecidurva. DuVall meg elképesztően ügyes, ezt már tizenkét éve is kifejtettem, mennyire tetszik, amit csinál. Brutál meló. És nagyon király, hogy gitározik is. Többször is a kezébe került az akusztikus gitár, ennek már a látványától is nagy sikoltozás kezdődött a küzdőtéren. Fú de kibaszott jó volt hagyni, hogy összeszorítsa a torkomat és elcsuklassza a hangomat az epic zene... Nem volt egyszerű talpon maradni, szó szerint. Nem a pogó vagy ilyesmi miatt. Szánalmasan gyenge még a derekam, pedig már egy éve volt, hogy szétvagdosták. Szóval lábujjhegyen próbáltam ágaskodni, hogy lássam Jerry-t és a többieket, kell a fasznak a kivetítő, főleg, hogy túl gyorsan is pörögtek a vágások. Én a saját szememmel akartam látni. És ehhez sok tökfejen felül kellett emelkedni, a szó szoros értelmében, és nem utolsó szempont volt, hogy 5-10 centivel feljebb a hang is jobban terjedt... (francér nem vettem meg azt a 15 centis talpú csótánytaposót... :/)

Nagyon értékeltem és átéreztem a tényt, hogy a Layne-érából származó dalokhoz nem használtak plusz gitárt, úgy szólt pőrén, ahogy kellett. A bass vaddisznó módon kísért mindent, mint annak a rendje, hát igen, ritmus és dallam egyben, mert a legjobb hangszer, khm. Átütően nyersen szólt, de pozitív értelemben. A bácsi, Mike kicsit megöregedett, pedig a többieken nem látszik a 12 év, ami ugye a legutóbbi találkozásunk óta eltelt. (most már megnézem majd a pontos dátumot, és el is olvasom, akkor mit írtam róluk, érdekes lehet. Itt van a blogban, tessék visszatekerni, kedves te, aki ezt olvasod. szerk.: itt a link http://nefrediel.blog.hu/2006/06/19/cim-nelkul_686041 ) Múlt alkalommal az volt a kényszertevékenysége, hogy koncert közben csulázott egy-egy hegyeset a levegőbe, de teljesen felfelé, és ívesen maga mögött csapódott a földbe, ahogy elment alatta. Ha meg nem mászkált, akkor enyhén hátrafele szállt a csula értelemszerűen. Na erről most már szépen leszokott - vagy csak lemaradtam róla, mert nem álltam elég közel? :D A többieken egyáltalán nem látszott az idő múlása, fess fiatalemberek, menő és dögös rocksztárok... Köszönöm nekik, és Layne-nek is a tini- és fiatal felnőttkorom nagy meghatározó élményét, amit az ő zenéjük és jelenlétük ad.