Hetek óta most megint különösen megrendítő álmom volt. Természetesen déltájban, mikor már semmi szükségem nem volt az alvásra. Erre az álomra viszont lehet hogy szükségem volt. Na mindegy. Nem is tudom hol kezdődött a történet. Mintha valami gyűjtőhelyen lett volna több ember... De nem is. Eleinte anyukám lakásán voltunk. Néhányan. Fura volt a lakás, több szoba volt benne, és több ágy. És ahogy haladtunk az időben, ez tovább növekedett. Valami esti buliról sokan hazajöttek. Tesóim, a barátaik, unokatesóm, és a barátom is. De lehet, hogy ő csak később, mikor már nagyon sok ágy és szoba volt. Körbejártam a helységekben, és néztem, ahogy alszanak, illetve próbáltam felismerni őket. Aztán az egész átment valóság-show érzetbe. Sokan voltunk, legalább 30-an, és egy eszetlen nagy épületben voltunk. Direkt emberi lakásnak kialakítva, persze sok fölösleges szobával, amiknek a funkciója ki volt írva az ajtajára, és soknak nem láttam értelmét. De a folyosók nem voltak ridegek, minden szektornak különböző színe volt, az ajtóknak és a falaknak. Az épület valószínűleg szögletes volt, mert körbe ment rajta négyzet alakban a fő folyosó. A történet, ahonnan emlékszem rá, egy nagy teremből indult ki, ahol már besötétítettek az alváshoz, és a földön kényelmes matracok voltak leterítve. Kissé menekülttábor hangulatot kölcsönzött ez, de cseppet sem éreztem negatívnak. Inkább a tábor szót hagynám csak meg. Már mindenki aludt szinte, én még tovább nézegettem őket, és próbáltam felismerni. Köztük ott volt a barátom is, és haragudtam rá, amiért nem keresi a társaságomat. Volt egy másik fickó, egy kisebb termetű, de szintén copfos sötéthajú, nagyszájú egyén. Magával akart hívni, hogy menjek vele. Tudtam, hogy le akar feküdni velem, nem emlékszem, hogy kikosaraztam volna, de nem mentem el vele. Befeküdtem a barátom mellé, a takaró alá. Úgy, hogy a nyomulós illető tisztán lássa a történéseket. Én nagyon aranyos, kedves voltam a barátommal, valamiért mégsem kellettem neki. Pár percig voltam ott csak, aztán fogtam magam, és otthagytam. Dühített a közönyössége, és hogy ennyire mindegy neki, hogy most vele alszom, vagy sem. Olyan felspanolt állapotba kerültem, hogy a bosszút forralgattam magamban. Megkerestem a másik pasast. Most valamiért nem ott volt, ahol eddig. Körbejárkáltam a szobákban. Nem mindegyikben voltak ágyak, volt fürdőszoba, folyosók, és értelmetlen helységek. Egy kisebb, néhány négyzetméteres, egy ággyal ellátott szobában megálltam, és levetkőztem. Így kerestem tovább a jelöltemet. Megtaláltam végülis, és leteremtett, amiért felsőruházat nélkül lófrálok. Mondta, hogy kövessem, és mentem is utána. Örültem neki, hogy végre lesz egy jó éjszakám, és talán még több is. Bár annyira nem foglalkoztatott ez a pasas, mint újdonsült pasijelölt. Meg néha bevillant, hogy a barátom sokmindenben átlagon felüli, mi lesz, ha most kifogok egy átlagosat, és nem lesz elég jó? Mindenesetre nem emlékszem, hogy történt a váltás. Követtem a másik pasit, aztán nem tudom mi történt. Azon kaptam magam, hogy valami ruhát keresek, mint aki hirtelen felébred az alvajárásból, és észreveszi hogy idáig félpucéran flangált. Nem tudom mit vettem magamra, az is kimaradt. De sok idő telt el azóta, amióta a barátomat ott magára hagytam. Talán másfél, két nap - legalábbis az események alakulása miatt legalább így kellett történnie. Tehát észbe kaptam. És az ő keresésére indultam. Azt a szobát, ahol utoljára láttam, már nem találtam meg. És nem is lehetett ott, logikusan következtetve. Sokat loholtam utána, siettem, hogy megmondhassam neki... És nehogy túl késő legyen. Ezalatt a keresési időszakom alatt kiderült, hogy itt nem puszta táboroztatásról van szó: az idekerült emberek önszántukból lépnek be a felnőtt szórakoztatóiparba, pontosabban valakiknek a személyes rabszolgái lesznek... Ez a gondolat járta át az agyamat, amikor kerestem, és futottam. Éreztem, hogy ellenségek üldöznek, és még jobban sietnem kell. Be-be nyitottam az ajtókon, hogy elbújjak, amíg az üldözőim nyomomat vesztik. De a legtöbbel szerencsétlenül jártam, mert ha pl. egy kis vécéhelységbe bebújtam, az ajtó kint jelezte, hogy foglalt, és pirosan világított egy kis led. Inkább több mellékfolyosót, és gyorsabb futást választottam. Az egyik folyosón a húgom is ott állt, kivételesen nem ellenségként. Akkor már a barátom nevét kiabáltam hangosan, hátha meghall, és könnyebben rátalálok. A húgom segített, azt mondta, hogy a nagyvécében találom őt. A következő szektorban, a folyosóról nyílt egy széles lila ajtó, amin a nagyvécé felirat állt. Bent nem találtam meg őt, azonban sok más hölgyet, akik illetlen dolgokat csináltak magukkal, és közben ilyen kéjes zene ment. A hidegrázás jött rám, ahogy belegondoltam, mi lesz velem, ha itt rekedek... Otthagytam ezt a szobát, és a következő folyosó ahogy balra fordult, nyílt belőle egy nagy terem. Félhomályos volt, körben kényelmes ülőalkalmatosságok, mint egy párnázott orvosi váróterem. Sokan ültek ott, férfiak, nők egyaránt. Kiabáltam még mindig a barátom nevét, de nem válaszolt. Volt ott egy sötéthajú copfos, de nem ő kellett. Egy lány adta le a drótot, hogy ott ül a szélen, akit keresek. Ő volt az, felismertem a hosszú lábait. A haját az arcába próbálta rendezni, hogy ne ismerhessem fel. Odarohantam hozzá, szemben lerogytam elé, és elkezdtem mondani a magamét, hogy miért és hogyan, és itt vagyok, és menjünk, és... Láttam az arcán hogy csalódott, lemondott. A haja vizes volt, mintha csak az épület automata tűzoltó vízspriccelőitől ázott volna el. Megfogtam az arcát, hogy kénytelen legyen a szemembe nézni. Elismételtem neki többször is, hogy nem feküdtem le azzal az illetővel, csak próbára akartam tenni őt. Láttam rajta, hogy ez nem vált ki belőle érzelmet. Azt is hozzátettem, hogy csak azt akartam hallani tőle, hogy "Ne menj el. Maradj velem." De hiába mondtam ezt el neki. Lassan, halkan mondta a következőket:"Nem. Egyedül maradtam. És rájöttem, hogy nekem jó így egyedül." És mint a tehetetlenség megtestesülése, csak bámultam rá kerek szemekkel, a tenyerem az arcáról lassan lecsúszott, a térdén könyököltem, és keservesen bőgni kezdtem, és erre az erős érzelemkitöréstre ébredtem fel. Arra is emlékszem, hogy ahogy visszakerültem a szobámba, még az arcomon úgy voltak megfeszülve az izmok, mint aki bőg. És itt tartunk, most ezt talán neki is el kéne mondanom.