Furán érzem magam. Mintha semmi sem érdekelne vele kapcsolatban. Nincs kedvem javítgatni, foltozgatni a dolgokat. Nem motivál az esetleges eredmény. Felesleges. És tudom, hogy odaát is ez van. Minek?
Annyira biztos voltam benne, hogy tőle is azt hallom majd, hogy hát véget kéne vetni ennek, mert már nem olyan jó mint régen. Kár, hogy nem fogadtam rá, most gazdag lennék.
Nem fér a fejembe azonban, hogy ha ennyire tisztában van a hibáival, miért nem tett ellene, hogy idáig jussunk? Egy ember miért mond ellent magának? Miért mondja azt, hogy akar engem, és közben miért vonogatja a vállát, ha kérdőre vonom, hogy miért nem tette meg a lépéseket, amiket megbeszéltünk?
Miért érzem, hogy kurvára leszivattyúzza ez az egész az energiámat?
Miért lesz valamiből, ami szép és jó és boldogságos, és mennyei, egyszer csak valami hihetetlen mélyre tartó zuhanás? És mia faszért bőgök már megint miatta? Hiszen nem érdekel, én sem érdeklem őt, és gyakorlatilag nincs köztünk semmi...
Sajnálom magam, sajnálom, hogy én, akit idáig főnyereménynek tartottam, nem tudtam  kiépíteni egy normális kapcsolatot. Hibás vagyok, mert hagytam hogy idáig jussunk. Hibás vagyok, mert valami megtévesztett, túl sok szépet és jót néztem ki abból, aki igazából nem érdemes az én figyelmemre. És hiába próbálkozok egy hónapja, mintha csak valami rossz óvodással próbálnék szót érteni, vagy egy süket, szenilis nagypapával, egyszerűen nem lehet nála elérni a javulást rábeszéléssel, győzködéssel, kedves szavakkal, fenyegetéssel, zsarolással, mert vagy rohadtul nem érdekli, mint az öntörvényű óvodást, vagy be se megy a fülén, mint a süket nagypapának, vagy ha igen, elveszik a sorvadt neuronok között az agyában, és nem fogja fel, hogy mit is szeretnék. Vagy ha fel is fogja, rájön, hogy egy kör superbike sokkal hasznosabb, mint a nővel foglalkozni, és így már minden értelmet nyer.
Hányszor írtam már, hogy feladom, elegem van.. És azt is írtam már, hogy egyre inkább edződöm, és már nem stresszelek, és nem bőgök ezeken a dolgokon (annyira). Tehát fejlődöm. De  nem tudom mit akarok. Most levonhatnám a tanulságot, hogy túlságosan is ragaszkodó típus vagyok. Ja, biztos így van.
És milyen érdekes, mert ha ő egy kicsit is megváltozna, abba az irányba, amit bárki JÓ iránynak titulálhatna, egy felém irányuló irányba, én ugyanúgy visszafordulnék felé, és ugyanazzal a csodálattal tudnék vele bánni, mint régen, de... Most nagyon nem, nincs mire. Nincs mi kiváltsa belőlem a kedvességet. Egyszerűen nem akarok magammal kicseszni, hogy a SEMMIért legyek kedves, előzékeny, vicces, bújós, házias, szexi, kurvás, elegáns, illatos, szép, aranyos, stbstb. Ezt hívják kooperációs szeretetnek, az elméletben. Szeretek valakit valamiért. Ha azt a valamit nem kapom meg, én onnantól nem fogom az illetőt szeretni. Feltételes szeretet. Hiába, ez így van. Hosszú távon szerintem mindenki így van vele.