Atya. Úr. Isten.
Konkrétan nagyon elmebeteget álmodtam. Szó szerint! Valamilyen oknál fogva, amit én teljes mértékben elfogadtam, a hétköznapjaimat egy pszichiátriai bentlakásos intézetben töltöttem. Eltelt egy hét. Hétfőtől péntekig ott laktam, délelőttönként suliba indultam, de inkább csak elméletben, mert erre nem emlékszem. A szobák kollégium-szerűek voltak, rendesen külön a lányok és a fiúk, egészen "normális" életet lehetett élni. Volt sok cuccunk, reggel be kellett ágyazni, barátságokat kötöttünk, stb. Az én kezelésem okát nem tudom. De napi kb. másfél adag gyógyszert kellett szednem. Ezt is csak elméletben, hallottam a hangosbemondóban, de a gyakorlatban nem vettem be gyógyszert. Elfogadtam a sorsom, beletörődtem, hogy itt kell élnem, de érthetően volt bennem egy cseppnyi szomorúság. Bár minden iskolanap után hazamentem a saját házunkba, ebédelni, megetetni az állatokat, beszélgetni a családtagokkal, kora este fele mindig visszamentem az intézetbe, hogy ott aludjak. A hétvégét is otthon töltöttem tehát, és mikor hétfőn visszamentem, egészen idegennek találtam az intézet bejáratát. Hol is mentem én be...? Előkapartam emlékeimből, hogy L. melyik ajtót mutatta. Hát persze, ami középen van, értelemszerű. Volt nálam egy húzós bőrönd is. Úgy elgondolkodtam, hogy elkerültem a főépület főbejáratát, kissé balra, és már a hátsó udvarban vettem észre. Visszafordultam, bementem. L. fogadott a bejáratnál. Ő is bentlakó volt, régebben, mint én, de egy szobába kerültünk, amiért nagyon hálás voltam. Ő lifttel közlekedett lépcső helyett, mert egyszer valamilyen trükkös sztori után kapott kulcsot hozzá. Tudniillik ezt csak a személyzet, illetve kivételes esetek használhatják. Mint a volt sulimban, az AKG-ban. Szép épület volt, amennyire szocreál kocka kívülről, annyira gótik-reneszánsz-barokk belülről. A lift kicsit leharcolt volt, nyomva kellett tartani a 3. emelet feliratú gombot, hogy pont addig menjen a lift. L, tapasztalt liftező lévén pont akkor engedte el, amikor felértünk a harmadikra, csak 10 centis szintkülönbség keletkezett a lift talaja és az emelet talaja közt. Bementünk a szobánkba. Mi voltunk az elsők, a többi 2-3 szobatárs még nem érkezett vissza. Talán egy fiú is lakott ott.. Nem biztos. Délután volt, pakolgattunk, beszélgettünk, sütött a nap. Előjött egy olyan téma, - ekkor már érkezett egy-két csajszi a szobába - hogy volt egy-két lopásos-betöréses eset itt az intézetben, a lakókörletben. Ez rossz ómen volt, mivel abban a pillanatban valaki elkezdte döngetni a csukott ajtót. A szobatárslány, nevezzük mondjuk Rékának, azonnal ráfordította a kulcsot belülről, és még a láncos reteszt is ráhúzta. Az illető tovább dörömbölt, következetesen ostromolta az ajtót, hogy betörjön. A zár el is engedett, de a lánc nem, csak kezdett kiszakadni a falból. De annyira még tartott, hogy a betolakodó ne tudjon bejönni, csak a fegyvere csövét tartotta befelé... Réka láthatta az idegent, én nem, mert az ajtó pont úgy nyílt, hogy én mögötte maradtam. A fegyver csöve körbepásztázott, és hallottam a támadó hangját, ahogy gyomorforgatóan becézget minket, és a lelövésünkről motyog. Fiatal srác volt, 16 körüli, a korábbi elmondások alapján. A pisztolycsövet az ajtó mögötti területre fordította, tehát rám. Mivel azt nem láthatja, biztosra próbált menni, és az ott megbújó személyeket lelőni... Kissé a fejem fölé célzott, meg egészen be a sarokba, de ha lehúztam a fejem, teljesen kikerülte irányomat. Elsütött pár lövedéket, közben átkozta a sarokban bujkáló lányokat. A szobában természetesen pánik és félelem uralkodott, próbáltak hátul összetömörödni, a szoba ellenkező sarkában. Megelégeltem, rámarkoltam a bekandikáló fegyverre, és kiszakítottam erőszakosan a srác kezéből. Odaálltam elé, ráfogtam. Előkapott egy másik fegyvert, és a társa is megjelent. Hasonló korú, szintén fegyveres suhanc, aki azonnal eldobta, mert nem tudta leplezni, hogy nincs megtöltve. Egyébként ezek valami elektromos vagy sűrített levegős fegyverek lehettek, mert nagyon kis golyó volt bennük (ment néhány a folyosó szemközti falába), és nem volt nagy hangjuk. A suhancokat nem volt nehéz ártalmatlanná tenni, hiszen eleve zavartak voltak, azért voltak az intézetben... Eldobták, vagy pedig csak könnyű volt elvenni a fegyvereiket, összesen hármat. Időközben megjelentek a nevelő tanárok, illetve nővérkék, akik a lakórészre ügyeltek, és elvezették a kölyköket. Mi meg a szobában megkönnyebbülten nevettünk, és örültek nekem, hogy jókor kezdtem el hősködni. Ott volt D. is, és ő is tapsolt.
Eltelt egy fél óra, vagy több is, és visszavonult mindenki a saját szobájába. Csendben beszélgettünk, elvoltunk, később egyedül maradtam, valahova elmentek a lányok, fogatmosni, vagy hasonló. Este volt, én lámpafénynél nézegettem magam a tükörben. Volt egy fiú a szobában. Vagy Pepe vagy Nader, de inkább utóbbi. Mindkettő érdekes eset, mert egyik mexikói, másik egyiptomi. Mindenesetre szintén bentlakó volt, de a mi szobánkban csak vendég. Ült a sarokban csendben, és mosolygott, engem nézett. Nem jöttem zavarba, sőt örültem, mert akár Pepe volt, akár Nader, mindkettőt nagyon kedvelem. A történéseknek itt nem volt folytatása, a további dolgok, illetve előzmények eléggé homályosak.
Amikor álmodtam az éjjel, volt egy olyan álom, amire azt mondtam, hogy "Dejó! Ha ezt reggel elmesélem XY-nak, tökre fog neki örülni!" Nem tudom kinek, és nem is biztos hogy örülni fog, csak én fogok örülni, hogy milyen izgalmasat álmodtam. De szerintem nem ez volt.
Előzményként lehet, hogy volt valami éjszakai autózásos szituáció, több kocsival vonultunk valamerre, valami nemes céllal, kedves emberekkel... Áhh de homályos... És voltak utórezdülések is az elmegyógyi után... Nem tudom.. :S