Na. Annak apropóján, hogy most azonnal írnom kell még egy beszámolót, bemásolom azt, ami még ide nem került fel. Néhol finoman fogalmaztam, mert ez az írás a Hammerben jelent meg. Íme:
Nem igazán tudtam elfogadni, hogy csak az utolsó előtti Skálmöld nótára estem be a rendezvény helyszínére. Nem akartam elhinni, mikor a frontember bemondta, hogy még egy számot játszanak, mielőtt jön a „Mighty Tyr”. Annyira epikus, magával ragadó, lélekemelő a zenéjük, és szégyelltem magam, hogy nem voltam képes jobban szervezni a napomat, és kicsit korábban érkezni. Csalódottságomat még jobban tetézte, hogy az évek óta állandósult csatornaszag megszüntethetetlenül terjengett most is.
Majdnem kerek két évvel ezelőtt láttam a Skálmöldöt, s jóllehet, most még jobban tetszett, amit hallottam, pedig akkor is a lehető legjobb benyomást keltették. Az a két nóta is elég volt, hogy megdobogtassa a szívemet, egyszerűen sugározták a zenészek az örömöt. Áradt a szeretet a közönség és a zenekar között, és ezért annyira hálás vagyok a nemzetemnek: elkényeztetik az ide látogató külföldi zenészeket a rajongásukkal, zajongásukkal, a zenekar nevének kántálásával, a „we want more” rigmusokkal, és látszik a zenészeken, hogy tényleg örülnek ennek, akár még meg is lepődnek, meghatódak. Pláne egy ilyen korai időpontban kezdő support zenekar esetén. Nem is értem, hogy nem tört még feljebb az izlandi csapat, hiszen kimagasló minőséget nyújtanak, világszínvonalú doomos, progos metalmuzsikát szolgáltatnak. A háromgitáros felállás, és hogy gyakran négy-öt tag is énekelt-hörgött egyszerre, nagyon kellemes, borzongatóan telt hangzást hozott létre. Minden másodperc kultúrélmény volt a vájtabb, és tompább fülűeknek egyaránt. Ha belegondolok, mért nem tartanak még előrébb, egyetlen gyenge pontjuk lehet – mondjuk például a Finntrollhoz képest -, hogy nincs olyan erős színpadi megjelenésük, háttér- és jelmezkoncepciójuk, átlagos északi metalos srácoknak néznek ki, zenekaros pólóban. A közönség mindent megtett, hogy kifejezze tetszését a Skálmöld tagjainak, de én úgy érzem, még egy kis plusz hangerő megmozgatta volna azokat a kétkedőket, akik nem tudták eldönteni, hogy most headbangeljenek-e, vagy sem; eléggé fukarkodtak a keverőpultnál a kakaóval, közel állva sem éreztem elsöprő erőt a hangfalakból. Vagy csak én leszek egyre süketebb.
Az izlandiak elhagyták a színteret, de előtte eladományoztak egy darab pengetőt – azt is egy bizonyos srácnak, nem dobálóztak -, kezet fogtak, fistbumpoltak néhány rajongóval. Nagy bánatomra nem volt ráadás. Ha egyszer valaha ők lennének a fő fellépők, és nyomnának egy legalább másfél órás bulit, akár ugyanilyen jegyárak mellett is gondolkodás nélkül elmennék arra a koncertre.
A Tyr fellépésének közeledte egyáltalán nem vigasztalt, mivel a legutóbbi koncertjüket nem élveztem egyáltalán. Az átszerelés alatt Downt játszottak be, az mondjuk nem volt egy rossz választás. A feröeri banda pont olyan számokkal kezdte a performanszt, amikre emlékeztem: gyengébb fajta Ensiferum-utánzat, túlságosan erőszakosan gitárcentrikus – mintha csak egy nagyon hangos gitárból állna az egész zenekar -, átlagos heavy metal muzsika, sablonos dallamokkal és riffekkel. De aztán kipattant a szemem. Vagyis inkább a fülem. Nem műveltem ki magam a Tyr diszkográfiájából, mivel nem tetszettek első hallgatásra a számaik, ezért meglepetésként ért, amikor is elkezdtek a saját nyelvükön énekelni. És ezek a számok jók voltak. Megmozdult rá a lábam, kifejezetten kellemes meglepetés volt. Vastag, döngölős riffek, nagyon korrekt gitárszólók, iszonyat jó kis nóták jöttek sorra, vegyesen az unalmasabbakkal sajnos. A CFH-tetkós gitáros srác ügyesen behozott néhány Dimebag Darrell-es nyújtást.
Ők sem tolták ám olyan sokáig. Miután lejöttek a színpadról, a technikus berakta az Opeth Ghost Reveries című albumát, és majdnem teljesen lement, persze a kedvenc számomat képesek voltak átugrani. Aztán villogtattak néhányat a roadok a színpadról elemlámpával, lekeverték a The Grand Conjurationt, és belecsaptak a finn trollok a lecsóba. Jött egy jó kis intró, majd bevonultak a vadiúj szerkójukban.
Fülek. Fülek mindenhol. Sikeresen magukra szereltek egy olyan pár műfület, ami semmilyen headbangelés hatására nem esett le egyik zenészről sem, bár néha piszkálgatták két szám közt, hogy biztosan a helyén maradt-e. A hatalmas, frissen mosott hajzuhatagok persze bele-beleakadtak, érdekes formátumot adva néha a srácok fejének. De nagyon aranyosak voltak. A második dolog, ami feltűnt, hogy a ruházatuk is szép egységes; steampunk ihletésű ruhák, kiegészítők, cilinder, csövek, karvértek, hózentróger, és Vreth gombos barna blézere… Szokatlan látvány, amikor nem félmeztelen. Az új albumot nagyon ügyesen mutatták be – nem úgy, mint az Eluveitie legutóbb, akik kábé egy az egyben elnyomták, semmi régi slágert nem hoztak -, tehát egy Blodsvept, egy Solsagan, megint egy új nóta, megint egy régi, és így tovább. 2011-ben azon a gyengécske Heidenfestes bulin nem szólt sehogysem a Solsagan hojjojjós csordaénekes része, most végre mintha Skrymer halkan énekelgette volna tisztán, magas lágéban, és Vreth dörmögése nem vágta haza annyira ennek a résznek a hangulatát. Meg azért a közönség is szerencsére együtt énekelt velük, kipótolva a hiányt. Fel volt állítva a másik gitárosnak is egy mikrofon, de sajnos nem igen használta, vagy ha igen, akkor se volt elég rajta a hangerő, pedig ráfért volna néhány szólamra az erősítés. Természetesen az a két évvel ezelőtti buli járt végig a fejemben, hogy nehogy még egy olyat át kelljen élnem… És azt kell mondjam, amennyire kidolgozták a látványvilágot, ugyanannyira csillagos ötös volt a zenei élmény is. Minden apró kritikám ellenére élvezhető volt a buli, nem játszottak hál’ istennek Metallica feldolgozást, és meglepő módon Vreth sokat fejlődött a közönséggel való kommunikációban is. Egész szimpatikus volt, nem volt velünk tiszteletlen, csak épp annyira paraszt, amennyire kell. Természetesen jó értelemben, milyen is lenne egy udvarias troll? Azt egyébként furcsálltam, hogy az új koncepció oltára előtt áldozva bevállalt egy ilyen régi dizájnos mikrofont, amit csak marokba lehet fogni, mert gyakorlatilag gömb alakú. Iszonyú kényelmetlen lehet, kicsit túlzás is ennyire belemenni ebbe a steampunk-dologba. Azon csodálkozom, hogy akkor miért nem csináltattak fogaskerekekkel meg rézcsövekkel telepakolt hangszerarzenált.
A bemutatott album egyébként olyan, mint egy második Nifelvind. Nem nagyon újítottak, se hangzásban, se riffekben. De ezt nem tudom rossz szájízzel mondani, hiszen a Nifelvind is imádnivaló lemez, és ez is az lett. Minden, amit szeretni lehetett abban az albumban, visszaköszön az újban is, mégsem válik unalmassá. Ügyesen összeválogatott szintihangszínek, táncolós dallamok a drámai zúzdák és hörgés közben, mesébe illő hangulatvilág – ezt stabilan nyújtották most is, élőben is.
A frontember idővel kigombolta a felsőrészét, és kezdett egyre csatakosabbá válni a haja, mint mindenkinek. Amikor félmeztelenre vetkőzött – nem is tudom, mire számítottam -, akkor tűnt fel, hogy kicsit meg vannak fehérítve az arcok az elmaradhatatlan fekete arccsík alatt. A közönségben volt egy-két ilyen fekete csíkkal festett arcú srác, vajon legközelebb ilyen 15 centi hosszú hegyes trollfülekkel fognak érkezni a rajongók Finntroll koncertre? Nagyon móka lenne, én is bevállalnám.
Lenyomtak a finnek egy bő egy órás bulit, amikor is megijesztettek minket, hogy vége. Hosszú percekig nem jöttek vissza a színpadra, csak villództak a fények, és követelte vissza őket a közönség. Majd kaptunk még két számot, amit bűn lett volna kihagyni: Slaget Vit Blodsälv, és Trollhamaren. Valamelyik számnál felkapaszkodott a színpad szélére egy srác, de csak a kontroll-láda mögé, nem is zaklatta a zenészeket, csak énekelt és gesztikulált, Vreth meg visszagesztikulált neki, jókedvűen vette. Pár másodperc múlva természetesen megjelent a felpaprikázott személyzet, és berángatta a srácot a színpad háta mögé. Ettől elment a jókedvem, mert a srác nem volt agresszív, a biztonsági ember igen. El is mentem még a nagy roham előtt a ruhatárba a kabátomért, és az utolsó pár percre még visszaálltam a jobb szélre megnézni őket, ahogy odaajándékozzák a setlisteket a közönségnek. Sajnos a teli cideres üvegeket nem jótékonykodták oda nekünk – de egyébként jó ötlet, majd ha egyszer én is egy ilyen színpadon fogok állni, biztos, hogy cidert rendelek.
A közönség második ráadást már nem tudott kikönyörögni, kezdődött a rockdisco. A helyszínről távozván a kijárat közelében láttam a Skálmöld tagjait, ahogy a rajongók között vegyülnek, aláírásokat kérnek tőlük, közös fotót. A basszusgitáros srác szakálla két év alatt jól megnövekedett, így már nem is annyira hasonlít Szilárd haveromra.
Egyelőre nem tudom, mennyi időre kell a folkmetallal való feltöltődésemet beosztani, mivel hasonló kaliberű koncert nincs a közeljövőben kilátásban. De nem aggódom, ezek a srácok, illetve ebben, vagy rokon műfajokban alkotó társaik szerencsére gyakran látogatják Magyarországot, és bízom benne, hogy ez a tendencia hasonlóan, vagy még jobban alakul továbbra is. Egy szó mint száz, most a Finntroll nagyon ügyesen, tisztességesen megfoltozta azt a csorbát, amit a Heidenfestes alakításával ejtett.
