Hálistennek aludhattam sokat, így elszabadult megint egy filmszerű álom a délelőtti órákban.

Nagymamámmal, meg sok egyéb rokonommal egy kertvárosi részben egy többemeletes, régi építésű, de nagyon kellemes házban szálltunk meg. A házak elég ritkásan álltak, több park és tér volt a házak közt, szellős volt a szomszédság. Olyasmi esemény lehetett a közelben, mint esküvő vagy falunap, de több napos, ezért szállásoltak el minket. Éjszaka volt, talán már hajnal, mert a sötét ég szürkésen fénylett. Nem lehetett eldönteni, hogy a folyamatos villámlástól, a Hold fényétől, vagy valami egyéb jelenségtől. Nagyon gyorsan vonult néha a felhőzet. Szobáinkban már nyugovóra tértünk, de én nem bírtam aludni ettől a fenyegető időjárástól. Nem is igazán az esőtől, széltől féltem, és mint utólag kiderült, jogosan. Nyugtalanul bámultam ki a kedves kis emeleti szobám ablakából. Gyorsan történtek a dolgok, de én már számítottam rá, adrenalinom az egekben volt, készültem, hogy cselekednem kell, a pizsamához képest mégsem öltöztem feljebb. Az égen gomolygó sötétszürke, mégis fénylő, villámló felhőtömegben közvetlenül a környék felett egy hatalmas, örvénylő, szabályos kerek lyuk nyílt, mint a tengerekben szokott. Feltöltődött energiával a lyuk közepe - az úgynevezett szupercella -, még hallani is lehetett az elektromosság és a tűz egyre erősödő moraját. Aztán lecsapott. Nem is villám volt, inkább egy, az égtől a földig nyúló egyenes tűz- és elektromosságoszlop. A közvetlenül alatta levő házat rövid idő alatt teljesen beborította lángokkal, s mire az oszlop elhalt, és a vortex becsukódott, már kezdett is terjedni a környező házakra az enyészet. Egyértelmű volt, mit kell tennem: felkiabáltam az egész emeletet, hogy azonnal tűnjünk el innen. A szobákban igazából alig találtam valakit, talán egy álmos Adélt. Az apukámért és a nagymamámért aggódtam, mert az ő szobájuk is üres volt. Nem tudtam biztosan, hogy már mi is égünk, vagy csak a hatalmas lángok fényét látom az ablakokban, mindenesetre pánikomban villámgyorsan cikáztam a szobák között. Mikor már tényleg fenyegetve éreztem magam, eldöntöttem, hogy kimegyek végre a ház elé, akár az ajtófélfákat nyaldosó lángcsóvákon keresztül is. Egy pillanatra elgondolkodtam, mit is hagyok hátra, és úgy mérlegeltem, még van időm visszafutni a bőrtarisznyámért, amiben tulajdonképpen minden fontos dolgom megtalálható volt. Visszaszaladtam a hálószobámba és felkaptam. Kijutottam az utcára, már ott álldogált a családom és a szomszédság nagy része. Remek, csak én kapcsoltam ilyen későn. Az ég még mindig fenyegetően szürkéllett és fénylett, a gyors mozgású felhőkből itt-ott, messzebb és közelebb is újabb örvények nyíltak, és a pokoloszlopaikkal újabb házakat, környékeket perzseltek fel. Nagyon kellett vigyázni, hogy nehogy a fejünk fölött is megnyíljon egy. Az utcán már könnyebb volt ezeket kikerülni. Ahogy ritkulni és nyílni kezdett az égi förgeteg, a lehető leggyorsabban és a legtávolabb szaladtunk onnan. Egy közeli iskola vagy egyéb közéleti helyiség biciklitárolójában árválkodott három leláncolt bicikli, megferdült kerekekkel. Úgy látszik, a többit már vagy sikerült erőszakkal vagy kulccsal elszabadítani, csak ez a három maradt, állapotukból ítélve kődarabokkal próbálták leverni róluk a láncot, amely ütések néha a felnit érték. A kerékpár valóban jó ötlet a menekülésre, de nekünk már nem jutott belőle. A nagymamámmal és apukámmal kerülgettük a lecsapó perzselő csóvákat, de az Adélról már ilyenkor nem volt tudomásom. Nem emlékszem, folytatódott-e innen egyáltalán a sztori.

Volt egy másik álmom is, abban is szürke volt az ég, de ott nem égi katasztrófa sújtott minket, hanem valami disztópia, amiben embereket a gonosz hatalmak valami zombisító vírussal fertőztek, de volt még esély a gyógyulásra, ha időben észrevesszük. A helyszínre úgy érkeztem BKV-val, hogy az álombeli "aztsetudomholvagyok" érzés igencsak frusztrált, mert elkeveredtem a buszokkal, kérdezgetnem kellett, mégis milyen járatok és merre visznek. De odaértem valahogy. Ott két kollegámmal találkoztam - legyenek Mulder és Scully -, s egy irodaépületbe settenkedtünk fel, erős veszélyérzetünk volt, adrenalin megint az egekben. Voltak ott ellenséges és barátságos erők is, az ellenségesek nem támadtak, de csak azért, mert nem feltűnősködtünk, nem is szóltunk hozzájuk. Intéztük a dolgunkat, amikor a hatalmas irodaablakokon azt láttuk, hogy egy óceánjáró méretű hajó siklik rá a közeli hatalmas autós csomópontba, feltúrva, ripityára törve, és gyakorlatilag 45 fokban feldöntve az út aszfaltját. A káoszt kihasználva itt lehetett az a pont, amikor Muldert megfertőzték. Azonnal el kellett hagynunk az épületet, de a kolléga elkezdett lebutulni és cselekvőképtelenné válni. Úgy kellett magunkkal ráncigálni, támogatni a vállunkkal. Ahhoz képest elég gyorsan tudtunk haladni, elhagytuk a szűk, fehérre meszelt lépcsőházat, és az utcára jutottunk. A hajóval együtt érkezett egy ellenséges sereg, amelynek a gyalogsága fekete egyenruhásokból állt, és nem tudtuk eldönteni, agymanipulált zombik-e, vagy csak simán a civilek megtámadására parancsot kapott katonák. Mindenesetre menekültünk, abba az irányba, amerre a legkevesebb egyéb emberi lényt láttuk. Valahogyan csak ketten maradtunk. A városnak, a civilizációnak egy sikátoros utcarész után hirtelen vége szakadt, romok, csonka téglafalak, és hatalmas, indás, keszekusza növényzetű erdő kezdődött. Ezen kellett átverekednünk magunkat. Az erdőben barátságos népek éltek, szintén menekültek. Segíteni nem tudtak rajtunk, amíg el nem jutottunk a biztonságba. Fel kellett kapaszkodnunk a faltöredékeken, hogy az óriási, több ezer éves fára felmászhassunk, ez jelentette a biztonságot. Hát persze, hiszen mögöttünk egy szökőár készült elmosni a masírozó gyalogságot. Ha nem vagyunk elég gyorsak, nekünk is a végünket jelentette volna, de éppen sikerült a fa vastag, könnyen mászható, oldalra is növő ágaira felmásznunk. A szökőár elmosta, amit el kellett mosni, a faltöredékeken elhalt az ereje, és mi biztonságban voltunk.