Novarock Festival, Nickelsdorf, Ausztria. Június 15-17.
0. nap.
Ébresztő hajnal 6-kor, mert Neki suliba kellett mennie, bár abból már csak a második óra lett meg. Aztán pakolás ami még kimaradt. Jajj, mennyi minden maradt még ki… Így utólag visszagondolva. Na de mindegy. Táskát lemértem. 20 kiló. Sátorral együtt 25 kiló pakk, plusz jómagam, hát huhh. Kivánszorogtam a Kálvin térig ezzel a szereléssel, hogy találkozzam Katóval, hogy elkérjem a diákigazolványát - hogy kedvezményesen utazhassak – ezen kívül megnéztem a kiállított ötvösműveit is, kaptam tőle egy kis kaját, váltottunk eurót, és indultam a Keletibe. Nóri, Marci, Ádám és én együtt indultunk útnak. A Hegyeshalomtól való gyaloglás semmiképp sem jött össze, mivel kb. 2 óra gyalogtúra várt ránk. Viki szülei megmentettek minket, és elfuvaroztak a kempingig két fordulóval. Másodjára mentem én. Megláttuk az út szélén Norbit, a Metallica-tetkós srácot, akit már látásból „ismertünk”. Befért még egy ember a kocsiba, így hát őt is elvittük, nehogy már gyalogolnia kelljen szegénynek. A kempingtől befelé is már elég húzós volt a cipekedés: tűző nap, tonnányi felszerelés, poros út. De végül találtunk egy FÁT! Az alatt letelepedtünk kis időre, míg Gergő kijött elénk, és ő elvezényelt minket a foglalt sátorhelyünkhöz, miután karszalagra váltottuk a belépőinket, és kaptunk sárga korongot 5 euróért, amit kilépéskor visszakaptunk, ha leadtunk mellé egy zsák szemetet. Osztogatták már a műsorfüzeteket, bár aznap még nem volt semmi koncert. Felvertük pillanatok alatt a sátramat, betelepedtem, minden szuper volt. Ismerkedtünk magyarokkal. Megnéztük a kajáldákat, mászkáltunk erre-arra, valahogy eltelt a nap. Estére Orsiék is megérkeztek. Már nem tudom hogy mik történtek még ezen a napon, pedig azt hittem, hogy ma még emlékezni fogok tisztán, ezért is kellett volna helyben jegyzetelnem, de mostmár mindegy. Szerintem aznap próbáltam ki a zuhanyzót először. Viszonylag kényelmes volt a matracom, bár reggelre leeresztett. Éjszaka annyira hideg volt, hogy pulóverben is vacogtam. A többieknél állítólag éjjel is meleg volt, nem tudom, hogy sikerült pont egy ilyen fagyos sátorhelyet kifognom. Vagy csak pech. Vagy szerencse. Mások hűs alvásra vágytak.
- nap
Reggelre arra ébredtem, hogy iszonyat meleg kezd lenni, a sátorban a napfelkelte kibírhatatlan. Kb. 7-ig tudtam aludni. Kajáztunk, vízért mászkáltunk, aztán amint tudomásunkra jutott, hogy fél 11 körül kinyitják a koncert-területre vezető kapukat, sürgősen beálltunk oda a sorba. Abban reménykedtünk, hogy most az elején sikerül olyan karszalagokat szerezni, ami az első sorba, az elhatárolt részbe szól, és akkor majd akármikor tudunk ki-be mászkálni oda, VIP módra. Abból a fél 11-ből 12 lett, jót ácsorogtunk, és égtünk a napon, aztán a sok lökdösődő osztrákkal együtt besprinteltünk a színpad elé. Semmi nem történt. Semmi karszalag, vagy egyéb előnyt ígérő dolog. Megkérdeztem a biztonsági őrt, azt mondta, hogy aki előbb ott van, annak lesz helye. Szóval káosz. Na mindegy, belenyugodtunk. Én nem voltam hajlandó víz, pisilés, árnyék nélkül végigdekkolni 8 koncertet, hogy első sorban középen lehessek Metallicán. Az Unheilig nevű nagyon kemény banda elkezdte a magáét, miközben megérkezett Kaszka. Elhagytuk a koncertet, és megmutattam neki a sátorhelyünket. Beköltözött hozzám 2 napra, hisz úgyis egyedül voltam egy háromszemélyesben. Délután a Stone Sour-t néztük meg. Szépen beálltunk valahova közép-középre, és mikor rákezdtek, kirázott a hideg, mint mindig, mikor nagyon jó zenét hallok. Corey bá aranyosan nézett ki a kis zakójában és Kurt Cobain-es pólójában. Nem nagyon ismerem a számaikat, de így is nagyon tetszett. Keveset játszottak, ez a délutáni időszak már csak ilyen. Még aznap megvettük a legtöbben a turnés Met pólót, hogy majd este abban tomboljuk végig a koncertet. Kaszival Alice In Chains-re mentünk be. Végzett az előző zenekar, és pont volt egy elég laza helyünk a bal szélen, második sorban. Kezdett az AIC, és igen besűrűsödött a tömeg. Volt jó pár idegesítő muki/nőszemély, akiket ki kellett lökdösnünk különféle testrészeinkkel, mert azt hitték, hogy csak úgy befurakodhatnak elénk. Nagyon kíváncsi voltam, ki lesz az énekes, és milyen lesz, és hogyan fogja helyettesíteni Stanley bácsit. Fogalmam sincs ki ő, honnan jött (pedig már olvastam róla), de a hangja olyan tökéletesen emlékeztetett Layne-ére, mintha reinkarnálódott volna. Fekete bőrű volt és mikrofonhajú, nem illett ebbe a grunge-rock-blues meg nemtommilyen stíluskörbe, de nagyon együtt élt a zenével. Játszották a legjobb számaikat. Olyan jó ez a zene élőben, hogy gyakran éreztem azt a katarzis-közeli élményt, mint amit utána teljes teljességében a Metallicánál, meg tavaly a Foo-nál is valahogy így. Kaszival megbeszéltük, hogy ez a banda ilyen Metallica-barát, és tök jóban vannak, és valamelyik előző fellépésen James bejött AIC koncert közben, és elnyomta velük a Would-ot. Ő vitte a vokált és a gitárral is besegített. De most ez a bevonulás nem történt meg. Viszont ott volt! Akkor láttam életemben először, 5 méterről, életnagyságban, még ha egy ritka szövésű ponyva el is takarta valamennyire előlem. Kaszim sikított, hogy ott van Hetfield, és mikor én is felfogtam, és láttam a saját szememmel, én is sikítottam, és olyan érzelmi felindulás lett rajtam úrrá, amit még élő személy megpillantása után még nem produkáltam. Értsd: majdnem zokogtam. De csak egy pár pillanatig volt ez az állapot, aztán már csak ezerrel rá koncentráltam, hogy mikor jön végre elő. De nem jött, 2-3 szám után el is ment, gondoltuk csak megnézte a barátait, hogy milyen jó bulit csapnak. Igen, nagyon jó buli volt, igencsak örültem hogy ennek is részese lehettem. Koncertek alatt és közben a security-sek vizet osztottak. Nagyon ránk fért, a koncertes mikroklíma igencsak próbára tette a tűrőképességünket. Motörhead előtt úgy gondoltam, meg kéne óvnom magam egy maradandó halláskárosodástól. Bedugaszoltam a fülem, de persze Met-re már kidugaszoltam. Lemmy-ék fergeteges bulit csaptak. Jó volt látni a rock and roll nagypapáit élőben. Lemmy gitárja eszelősen jól nézett ki. Nem tudom hogy volt ez, lehet hogy a füldugasz tette, de én speciel az AIC-t sokkal jobban élveztem. Talán mert közelebb áll hozzám a zene, a stílus, az érzés, nem tudom. De azért jól éreztem magam végig. Aztán jött megint a várakozás. Addigra már lement kb 2 liter víz, amit osztottak, és kb. ilyenkor kezdtem érezni, hogy elég lesz, már egyáltalán nem kívánom. Még bőven nem volt fél 12, és az egész átment idegőrlésbe. Szép lassan felépült a színpad, felszerelték a pirotechnikai kellékeket, stb. Egyesével behozták James, Kirk és Robi gitárjait beállítani, már akkor hihetetlen lázba jöttünk. Kirk fekete, „Caution! HOT!” feliratú gitárja tiszta karcos meg lehasznált volt, de nagyon jó volt ilyen közelről látni. Robi kék lángnyelves ezüst gitárja meg egyenesen szívdöglesztően nézett ki közelről. A közönség már nagyon tülekedett, még mindig a helyeinkről próbáltak kitúrni, de keményen tartottuk magunkat. Nehezemre a félmeztelen, borostás testű izzadt osztrák hímek dörgölőzését elviselni, de a nemes cél érdekében álltam a sarat. A színpad nagyjából kész volt, kaptunk zenét. Kaszim felvilágosított, hogy ha már az AC/DC szám megy, akkor mindjárt kezdődik az Ecstasy Of Gold. Belegondoltunk, hogy biztos valahol hátul készülődnek a fiúk, James skálázik, Kirk prüntyög, Robi bemelegít, stb. Feltűntek a kivetítőn A jó a rosz és a csúf képkockái, és felhangzott a várva várt dallam. Hát, az extázis az megvolt. És akkor bejöttek ők. Először Lars-t láttam meg, szerintem amúgy mindig ő az első aki bejön. Magamból kikelve sikítottam kb. 1 percig (persze közben vettem azért levegőt), amíg mindannyian be nem jöttek, és el nem kezdték a mókát. Hihetetlen volt őket 5-10 méterről, 3 dimenzióban látni. A húrok közé csaptak, és elvesztettem a Metallica-szüzességem. Zseniális volt a hangzás. Nem sorolnám fel az egész setlistet, és hogy melyik szám milyen volt, csupán néhányat, amik nagyon nagy hatással voltak rám. Már megfigyeltem, hogy Roberto a Bellz-t micsoda cifrázásokkal szokta tolni a koncerteken a közelmúltban. Nos, most is tanúi lehettünk ennek. Mikor kiderült, hogy most is végig elnyomják a Master albumot, arra gondoltam, talán végre egyszer hallhatom a Battery intróját. Nos, hallhattam, bár felvételről. Az a bejátszás az elején nagyon állat volt, és James konferálása is, úgymond megtisztelő. Mármint hogy nekik megtisztelő, hogy mi velük ünnepeljük a 20 éves évfordulót, és ez kölcsönös. Rám zeneileg, látványilag, mindenhogyan nagyon nagy hatással volt a Thing That Should Not Be. Ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül. Az a nyálkás, ijesztő, zöldes szörny, akinek a szemét láthattuk a háttérben lesni, és James, akinek a hangja maga volt az iszonyat hangja, mikor az első sorokat énekelte a versszakokból. Éreztem a kétségbeesést, és a rettenetes félelmet, amiről a dal szól. Lenyűgözően megcsinálták. A Sanitarium is ilyesmi érzéseket keltett bennem, ami alatt a háttérben egy kényszerzubbonyos „beteg” a gumiszobájában raboskodott, és lassan megőrült, már nem tudott mit kezdeni magával, csak bámult a fénybe, vagy a falat taszigálta a vállával. Az este érzelmi katarzisa pedig számomra az Orion volt. Roberto intróval kezdte. James őrá irányította mindenki figyelmét, de ez szavak nélkül is egyértelmű volt, hiszen itt a basszus volt a fő téma. Lassan beindult a dallam, az a ritmus, ami elvitte a hallgatóságot. Fenn álltak hárman gitárosok, mint valami hősök, büszkén. A dallamban a légies, csillagok közé elszállós rész következett, és a kivetítőn a hősök mögött tiszta kék égen felhők vonultak. Fantasztikus volt a látvány. Sajnáltam, hogy nem minden részt játszottak el belőle, de így is gyönyörű volt. Miután végigjátszották az albumot, megemlékeztünk Cliff-re is. Az ováció ugyanolyan intenzív volt, mikor megjelent a képe a videófalon, mintha ott állt volna az emberek előtt teljes valójában. Mivel én eléggé szélen álltam, nem voltam túl sokat szemben a zenészekkel. James elég gyakran mászkált mifelénk, és olyankor eszeveszett tombolás tört ki. Kirk is elnézett felénk legalább háromszor, és Roberto sem hagyott minket „kezelés” nélkül. Pont akkor akart volna az egyik barátságosabb secus bácsi vizet osztani, de akkor nem kértünk, hiszen mögötte épp James állt, és inkább rá koncentráltunk. Ha már itt tartok, megjegyezném, hogy az osztrák biztonsági őrök sokkalta barátságosabbak és segítőkészebbek a magyaroknál. Még kinézetre is: viszonylag fiatalok, és nem mindegyik kétajtós kigyúrt szekrény. Sőt, egy olyan sem volt, de amint láttuk, fizikai erővel, határozottsággal és gyors reakcióval egyiknek sem volt gondja. Mindig adtak vizet, ha volt, és kértünk, (nekem még mosolyogtak is) és a dülöngélő, lökdösődő részeg embereket is kiszedték, akik zavarták a szórakozásunkat. Nos, de térjük is vissza a zenére: a következő, majdnem hogy legnagyobb élmény a One volt. Igazi csatatér volt, lángokkal, robbanásokkal, fegyverropogással, iszonyatos sortűzzel. Csak szorítani tudtam két kézzel a söröspoharamat, és kigúvadt szemmel figyelni, mikor robban megint fel valami. James belekezdett a dallamba, újabb szempárásodást okozva nekem. Ez mindig olyan rész, amit nem bírok stabilan érzelmileg. S&M dvd-vel is így voltam, de ez más téma. Most érzem úgy, hogy a számokból rengeteg rész kiesett nekem. Nem emlékszem pl. arra, milyen volt a One. Olyan rettenet gyorsan zajlott minden, ez a két és fél óra, és olyan tömény élmény volt, hogy nem bírtam mindet elraktározni az agyamban. Az viszont megmaradt, hogy James micsoda eréllyel üvöltötte azt, hogy „…STICKS IN ME!”. A hideg futkározott tőle a hátamon. Lassan közeledett a koncert vége, de még vártuk a ráadás számokat. Nagy meglepetésünkre James felhívta a színpadra Jerry Cantrell-t, az AIC énekes-gitárosát, hogy együtt adják elő a Nothing Else Matters-t. Ha már James nem énekelt az Alice In Chains-szel, ők legalább énekeltek a Metallicával. És szép volt. Jó hangú bácsik. A nap másik meglepetése, Lemmy és a Damage Case volt. Már csak azért is nagy élmény volt, mert még nem láttam egyszerre két basszusgitárost játszani a színpadon J Eljött lassan a pengető és dobverődobálás ideje. Az első adagból sajna nem sikerült szerezni. Pengetők bőven szálltak felénk is, de aljas ádáz módon egy labanc rátaposott a Kaszi fejéről lepattanó pengetőre, hiába feszegettük a cipőjét. Pedig az egy speciális Master-es pengető volt, ugyanolyan, mint amit utóbb Nóri szerzett. A következő pengetődobáláskor végre sikerrel jártam. Megláttam a földre hulló kis fehér műanyagot, és egyszerre vetettük rá magunkat egy labanc nőszeméllyel. Nekem gyorsabb volt a kezem, és lendületből le is fejeltem a csajszit. Rámarkoltam, és a porral és kosszal együtt szorongattam, és a koncert végéig ki sem nyitottam a markom. Nagy örömmel zárult így az egész. James rettenetesen közvetlen volt, szeretetre és tiszteletre méltó volt a viselkedése, nagyot nőtt a szememben. Emellett azt is jó volt látni, hogy szívesen viccel, poénkodik, még a saját szagával is. Egyszer, mikor odajött baloldalra hozzánk, valamiféle fekete színű rágója volt, és a fogára ragasztotta, és úgy vigyorgott ránk gitározás közben. A szájáról le tudtam olvasni, hogy azt kérdezi: „what’s the problem?”, miközben úgy nézett ki, mintha fogatlan lenne. Roberto is közvetlen, tiszteletteljes volt a közönségével, és persze hálás is, hogy ekkora ovációval fogadjuk őket. Bár ehhez 100%, hogy hozzá vannak szokva, mégis mindig megköszönik. Utolsó képeim róluk, hogy megtapsolnak minket, aztán összekapaszkodnak négyen, és búcsút intenek. Persze, mint mindig, mikor valakinek a stábból egy koncert napjára esik a születésnapja, most is nyílt színi tejszínhabdobálással köszöntötték fel az ünnepeltet, és Lars vezénylésével énekeltünk is neki. Egyszer vége kellett hogy legyen. A hátam nagyon fájt már, de istenien éreztem magam. Ha lenne lehetőség, hogy visszatekerjem az időt, biztosan ide tekerném vissza, hogy bizonyos dolgokat újra átélhessek. Közben gondoltam Rá is, néhány szám alatt az jutott eszembe, hogy ő is biztosan élvezné, még ha olyan ellenszenves is neki ez az egész dolog. Így élőben annyira más. Tízezerszer jobb. Sebaj, majd legközelebb ő is jön J A tömeg elkezdett kifelé vonulni. A tolongó osztrákok mint mindig, most is tolongtak, mi mást csináltak volna. Pont egy kb. 10 centi mély sárdagonyába sodort minket az embermassza. De sebaj. A sátraknál kiderült, hogy Nóri közvetlen kommunikáció során kapott Larstól dobverőt, nem csak úgy elkapta a levegőben, hanem a kezébe adta. De erről őt kérdezzétek J Másra már nem emlékszem aznapról, de szerintem aludni tértem, hiszen éjjel 2 már elmúlt.
- nap
Ezzel a nappal úgy voltunk, hogy csak éljük túl azt, amíg a nap fenn jár, és este már jó lesz. Massive Attack, Placebo. Nos, hát ebből az lett, hogy aszalódtunk a napon, vagy valami árnyékszerűségben ültünk a földön, néha ettünk, és elég gyakran jártunk vizezni, azaz hajat lelocsolni, pólót átáztatni, hogy valahogy kibírjuk a hőséget. Jött Gergő mentő ötlete, hogy üljünk be a reggeliző sátorba. Volt ott pár haverja, velük elvoltunk egész estig. Ittunk rock and roll koktéllal kevert jeges fehérbort. Lement a nap, és máris több kedvünk volt mozgolódni. Nekem még előző nap leégett a bőröm (pedig bekentem magam), fájt is mint állat, de még most is érzem, az események után 3 nappal. Massive Attack alatt mentem el zuhanyozni, úgy terveztem hogy a végét megnézem, de a banda nagyon nem akart jönni. Pedig engem érdekelt volna, messziről olyan jókis elektronikus zenének tűnt. De nem baj, annyira nem bánom, majd máskor. Placebóra viszont el kellett már indulni. Norbival, Attilával, Vikivel és Nórival még dumáltunk egy csomót. Együtt indultunk a színpad felé. Sajna elég lassan sikerült, mert még odakinn álltunk, mikor felhangzottak az Infra-red első dallamai. A bennem lévő pár deci fehérbor és sör hatása miatt, és a gondolat miatt, hogy lemaradok a jóról, visítozni kezdtem, hogy de nekem be kell mennem, mert ezt muszáj hallanom, ez a kedvenc Placebo számom! De Nóri visszatartott, mert meg kellett várnunk egymást, hogy ne szakadjunk szét. Végül nem bírtam, beszaladtam. De nem volt érdemes. Mire beértem volna, vége lett volna, ígyhát megvártam a srácokat. Meg amúgy is megvan a jegyem a szigetre, ugyanígy fellépnek ott is, és ott már minden szép és jó lesz, végiglötyöghetem az Infra-red-et olyan közelről, amilyen közelről csak akarom. Nagyon jól játszottak viszont. Elszállós, izgalmas, hangulatos. Ez volt a Placebo. Nagyon tetszett a fénytechnika, főleg a második számnál, amit játszottak, olyan csillagokba lebegős volt, a fény-effektek is ezt hozták vissza. Brian tök jól énekelt, élőben is szép a hangja. Volt egy plusz gitáros, de lehet hogy kettő, meg egy billentyűs. Rájöttem, ha férfi lennék, és homoszexuális, nekem a basszeros pont az esetem lenne. Ezen a koncerten is már nagyon fájt a hátam, de végigvártam. Nagyon tetszett, már csak ezért is tökre várom a szigetet. Meg főleg azért, mert ott végig velem lesz Ő. Mikor elnéztem Marcit és Nórit, hogy milyen jól elvannak, mindig úgy belémmart az ő hiánya. De mostmár jó, itthon vagyok. Mindegy, ez nem ide tartozik. A harmadik éjjelen már nem éreztem annyira a hideget, talán azért, mert ketten jobban tartottuk a sátor hőjét.
- nap
Ezen a reggelen nem volt kedvem felébredni. Füldugó vissza, alvás majdnem délig (!). Ki lehetett bírni, mert az ég enyhén felhős volt, és légmozgás is volt, tehát nem volt totál szauna odabenn. Mint kiderült, Nóri is ugyanígy tett J mármint visszaaludt. Aznap az Opeth-re mentünk ki először, előtte ücsörögtünk a reggelizősátorban, és a férfiakról, meg mindenféléről beszélgettünk. Opeth nagyon tetszett, nekem a Dream Theater jutott eszembe róla, akárki akármit mond. Fincsi progresszív móka. Nem tudom megfogalmazni pontosan, mi az, de ha hallom, megmondom, hogy az az. Nagyon kár volt értük, hogy 40 perc után lementek a színpadról. Apocalypticát néztük még meg, marha nagy volt a hangulat, főleg mikor meghallottuk, hogy a Seek And Destroy kezdő „riffjeit” vonogatja a csellóján az egyik arc. Bíztatta a közönséget, hogy jelezzük tombolással, hogy akarjuk hallani. És eljátszották! Ők ugye nem énekelnek, csak csellóval nyomják a dallamot, de a közönség olyan jól kiegészítette a dalszöveggel az egészet, hogy az valami hatalmas volt. Még toltak saját számokat, meg klasszikus darabok feldolgozásait (Diótörő), és sort kerítettek még egy Enter Sandman-re is, ahol ugyanúgy működött az éneklés. Zseniálisan nézett ki, ahogy szinkronban propeller-headbangelt a szöszi és a feketehajú csellós figura. Csellózás közben! Iszonyat jól tolták. Buli volt az a metálos vonójuk, az ilyen fekete volt, és recsegősebb hangot képzett a húron. Utána mentünk megint az utunkra. Nézegettük a bazár-sort, kitűzőket vásároltunk, én 3 olyat, amit Magyarhonban nem igen lehet kapni, legalábbis én sehol nem láttam. Kellemesen felhős volt az idő, legalábbis néha-néha. Mintha pár csepp eső is esett volna, de ebben nem vagyok biztos. Pakolásztunk még a sátorban, készülve a holnapi hazaútra. Kaszimat kikísértem a parkolóig, őt kocsival hazavitték Győrbe. Ezen a napon is megvolt a zuhany a nagy esti koncertek előtt. Beálltam a bankjegykiadó automata előtt kígyózó sorba, mert kinéztem egy szuper Foo Fighters-es tavalyi turnépólót, pont azt, amit a Frequency-n lehetett kapni. 1 db M-es méret volt, nálam pénz meg nulla. Egy-másfél órát álltam sorba, mialatt lezajlott a Tool koncert. Nem sokat hallottam belőle, de ami eljutott hozzám, az elég jó volt. A sorbanálláskor pofáztak hozzám az osztrákok, az elején kedvesen válaszolgattam, de a végén már olyan kiba****tul elegem volt abból, hogy mindig hozzám érnek, rám lépnek, megböknek, fülem mellett hangoskodnak… Nem értem, náluk ez nemzeti vonás, hogy senkire nincsenek tekintettel? Az volt a baj, hogy a csákó részeg volt, szóval ha visszalökök egy erélyeset, akkor se veszi észre magát, max vihog. Már ott tartottam hogy leüvöltöm, hogy „Don’t f**king touch me, motherf**ker!” De erre nem került sor, mert végre rám került a sor. Kivettem 20 eurót, másodszori kártyabehelyezésre sikerült is. Odajött hozzám egy sorba állni túl kényes labanc, és megkérdezte, hogy „Hallo Schatz, wie geht’s?” Azt hitte majd ilyen szöveggel megengedem hogy énelőttem vegyen ki pénzt magának. Pillanatok alatt leszedte rólam a biztonsági őr, mielőtt még szóhoz jutottam volna. Megvolt végre a 20 euró, irány a pólós. De az a labanc liba már eladta, grrrr… És megkérdeztem, már nincs semmilyen Foo-s pólójuk. Visszabattyogtunk, Guns-ra épphogy ránéztem, megtekintettem Axl-t a kivetítőn, aztán sátramat irányoztam meg. A matracomon fekve még hallgattam a koncertet, kirájság volt, bár nem tetszett az a sok uncsi gitárszóló. Szunya reggelig.
- nap
Kényelmesen, 8 körül ébredtem. A többiek már pakolásztak, én is gyorsan nekikezdtem a vizesblokk meglátogatása után, és némi tápérték-bevitel után. Gergő és Sanyika segítségével a sátram is hordozható állapotba került. Pár csepp eső ijesztgetett minket, de nem lett nagyobb zuhi. Kifele megszabadultunk a szemeteszsákunktól, és visszakaptuk az 5 eurónkat. Kicsit elvesztettük egymást, de a buszjáratoknál találkoztunk. Gergő, Nóri meg én felfértünk a buszra, de Marci és Sanyika már nem. A vonatállomáson bevártuk őket. Jegyet nem vettünk, nem volt nyitva a pénztár, amúgy is csak egy megállót mentünk. A vonatra egy órát vártunk, azalatt még kb 10-15 magyar csatlakozott hozzánk. Az egész B peron (vagy 2-es, nem tudom) a mienk volt. Bár én kicsit irigykedtem azokra, akik Bécsbe indultak, mert az ő vonatuk emeletes volt… Szóval elzötyögtünk Hegyeshalomig. Nem is jött kaller, csak a határőrség ellenőrizte a személyazonosságunkat. Aztán az első állomáson Magyarhonban megpihentünk, végre magyarul beszélő eladótól vásárolhattunk inni-enni, végre kulturált, tükörrel ellátott, angol vécés mosdó állt rendelkezésünkre, és egy hűs váróteremben ülhettünk (nem a földön! Ez nagy szó). Fantasztikus, milyen könnyű így haverkodni, ha körülöttünk mindenki más nyelvet beszél, és más a kultúrája, így kialakul egy összetartás. Nem tudom meddig utaztunk együtt, mert a vonat, ami jött, fülkés volt. Egy normálisnak kinéző nő mellé beültünk négyen. Egész hazáig dumáltunk, mindenféléről, de a koncertekről főleg. Gergő azzal a jó tanáccsal látta el a hozzánk beülni készülő felszállókat, hogy ha nem szeretnének izzadt, sáros, szaros (bocsi), fesztiválszagú embereket szagolni egy pár köbméter légterű fülkében, nem érdemes mellénk ülni. Ez egy ideig működött is, az emberek fintorogva továbbmentek. Pedig szerintem nem volt szagunk, ez pszichológiailag hat J A sáros bakancs mondjuk valódi volt. A harmadik ilyen próbálkozásnál a normálisnak tűnő nő kifakadt, és megmutatta, hogy milyen bunkó is tud lenni a fehérnép. Gergő, büszke vagyok rád, jól visszaszóltál neki! Az a házaspár, aki beült hozzánk, még annál a csajnál is szimpatikusabb volt. A levegő kissé megfagyott, de hamar megint folytattuk a csevegést a fesztiválról. Lezsíroztam a hazajutásomat a keletitől, a telefonom még bírta utolsó szusszal. Az állomáson elbúcsúztunk, ment mindenki a maga útjára.
Arra gondoltam, írok ide valami hű de elmés összefoglalást így a végére, de most valójában nem jut eszembe semmi. Talán röviden és velősen annyit, hogy eszetlen jól éreztem magam, életem legnagyobb koncertélményét éltem át, és nem érdekelnek a kényelmetlenségek így utólag, tanultam belőle, edződtem tőle, szóval csak pozitívan fogom fel. Jövőre úgyis ügyesebben szervezzük, hiszen úgyis jönnek turnézni a srácok, ahogy Lars ígérte, és mi ott leszünk!
