Tiszta marhaságokat álmodtam az éjjel. Illetve már délelőtt. A tesóim általános sulija előtt ültünk, az egész család. Azt néztük, hogy az én sulimhoz képest milyen szép a homlokzata az épületnek. Fával volt burkolva az egész, ilyen Alaszka-hangulatú. Egy padról sasoltuk az első emeleti ablakból kikandikáló elsősöket, akik ráadásul nem csak elsősök voltak, hanem ovis korú gyerekek is ott ficegtek. Arra lettem figyelmes, hogy egyre több gyerek van az ablakban, és mintha ki akarnának mászni, vagy csak azzal szórakozni, hogy a kisebb társaikat a lábuknál vagy a karjuknál fogva kilógatják. Egészen elképedtünk mi, az esemény szemlélői. Lassan már fürtökben lógtak a kisgyerekek, és mintha menekülni próbálnának, csak félnek az emeletnyi magasságtól. Megjött a tanítónéni, és próbált visszaráncigálni egy-egy gyereket, kevés sikerrel. Mivel megfogta az egyik kint lógó gyereket, de csak egy keze volt szabad, mert a másik kezében cigit tartott. Odaadta gyorsan az egyik csimpaszkodó nagyobbacska kislánynak, aki idáig a fal résébe akasztotta a lábát, és valahogy még megkapaszkodott a kezével. De a cigi megfogása kibillentette az egyensúlyából, és lezuhant. Mi nézők, valamiért mozdulni sem mertünk. Valamiért mintha meg lettünk volna félemlítve. Leesett a második, és a harmadik ovisforma gyerek is. Tudtuk, hogy a földön beton van, a fű csak az épület falától 1,5 m-re kezdődött. Akkor már nem a gyerekeket néztük, hanem az egész menekülésnek az okát, ami úgy nézett ki, hogy a sulinak a főbejárata melletti órás fémlemez bevonatú falak dudorodni kezdenek. Mintha gáz, vagy valami nagy erő egyre kijjebb nyomná. Baljósan nézett ki, pánikolni kezdtünk. Én leginkább azért éreztem magam rosszul, mert hallottam a kiáltás foszlányokat a suli bentebbi folyosóiról, hogy tüzet kiáltanak, vagy elektromos katasztrófát, vagy valami természetfeletti belső tornádót, vihart, ilyesmit. Tehát azt láttuk, hogy bent sötétség lett, és ezüstösen gomolygó, félemetes hangokat adó jelenség úszik végig a helységeken. Akkor már a sikoltások is megjöttek, tisztára, mint egy katasztrófafilmben. (Pedig utálom azokat nézni, így nem is szoktam.) Az egész családommal azonnal futni kezdtünk, mert már nem csak az iskolából próbáltak menekülni, hanem minden lakóházból gomolyogtak a sikoltozó lakók. "Meneküljetek!" - ezt kiáltozták nekünk. Rohantunk végig a lakótelepen. Először a Katót elvesztettük, mert Gáborát kereste. Aztán mindenki meglett. Papa néha más úton szaladt, és pillanatra azt hittem ő is elvész. A lakótelep szinte teljesen sötét volt, villámok, meg derengő fények mutatták az utat. Nem hittem, hogy ha fedett helyre megyünk, bármit is megúszunk élve. Próbáltam kikerülni a házakat, és a családomat is velem húzni, nehogy leszakadjanak a tömeg miatt. Úgy láttam zsákutcába kerülünk, mert egy U alakú lakóháztömb közepébe jutottunk, és óriásit kellett volna kerülni, hogy továbbjussunk a szabad ég alatt, de félő volt, hogy az a szörnyű dolog utolér minket, és minden élőt és élettelent elpusztít. Lassan realizálódott, hogy akármit csinálunk, nem éljük túl. A háztömb megkerülése nem sikerült, a tömeg benyomott minket az első lépcsőházba ami az útba került. Olyan volt, mintha a halál ott még éberebben leselkedne, mert a kapuban is fekete-ezüst örvénylő ködött láttam. Minden olyan gyorsan történt, és azt se vettem észre, hogy ezen simán átjutottam, és semmi nem történt. Bent a ház alagsorába menekültek az emberek, és a kedélyek egy-két fokkal lejjebb csillapodtak. Kifakadtam, és a Kató nyakába borultam, hogy mennyi mindent nem tettem még meg az életben, és most már nem lesz rá lehetőségem. Azt hiszem idáig tartott az egész, mert lassan felébredtem, és elszállt a köd. Senki nincs veszélyben, itt fekszem az ágyamban, délelőtt 11-kor. Kikászálódtam, láttam, hogy foglalt a gép, szóval jobb dolgom nem lévén, kiteregettem. Éreztem, hogy gyenge vagyok, és a fejem is iszonyúan elkezd hasogatni. Visszafeküdtem, ezúttal a Kató ágyába. Megint ilyen dolgok törtek rám álmomban, mondjuk akkor talán messzebb álltam a haláltól, de nagyon nem esett jól. A Római strandon voltunk. Mivel eredetileg rosszul voltam, az álmomban is úgy éreztem, most valami napszúrás tört rám. Melegem volt, kerestem a zuhanyzókat, amiből elvileg jéghideg víz jön, de egyik se akarta csillapítani a láz-szerű hőséget. Minden vízsugár felmelegedett, mikor aláálltam. Nem is mindig álltam, mert később már nem volt erőm két lábon járni. A Mamát kerestem, hogy segítsen, vagy vigyen haza, vagy valami. Egy telefonfülke-szerű zuhanykabinban voltak a családom nőtagjai, odáig el tudtam jutni. Nem értettem miért kapok szidást, rosszallást, pedig most velem kéne törődni, mert nagyon rosszul vagyok. Odabent azt éreztem, hogy az orrom teljesen eldugul, mintha valaki befogná. Próbáltam lélegezni, úgy éreztem, mindjárt megfulladok. A számon is alig jött valami levegő. Próbáltam kimenni a fülkéből, és a szabad levegőn szuszogni, de nem javult a helyzet. Csak ziháltam mint egy állat, akit halálra kergettek. Nem emlékszem már rá, hogy jutottunk egy másik strandra, de mintha a mogyoródi aquaparkba vittek volna... Ahelyett, hogy otthon feküdnék, vagy ilyesmi. Egy irodába kellett bemenni, nem értettem miért. Az Adél ügyeit intézték - lakásváltás, névváltás (ő a Barbarát akarja felvenni) - és én kint vártam valami ósdin berendezett iroda-előtérben. Az asztalon aprópénz és papírok voltak. Befejezték az ügyintézést, és a medencékhez vittek minket, hogy csússzak le az egyik csúszdán, mert az milyen jó. Spirálszerűen tekergő halálcsúszdán küldtek le. Féltem, hogy mi lesz velem, ha csak ilyen rosszul tudok levegőt venni, de valamiért a csúszdán elindulva már tudtam, hogy itt nem lesz fulladozás. Tiszta lassú volt, alig volt benne víz, az egyik helyen úgy beszűkült, hogy képtelenség volt átférni rajta. Max ha nagyobb vízmennyiség sodort volna. Visszább húztam magam ennél a résznél, hogy valami löketet szerezzek, és lecsússzak már végre ezen. Láttam, hogy már csúszik a következő ember, aki érdekes módon nagyon gyorsan száguldott. Felém. Szóval bevártam ott, és szerencsésen átlökött a lyukon, úgy, hogy hanyatt fekve felé tartottam a kezem, és a talpával megtaszított. A csúszda kijárata az érkező medence vízszintje felett1,5-2 m-rel volt, jó nagyot csobbantam. A medence mintha feneketlen lett volna. Épp ezért, sötétzöld ruhás búvárok úszkáltak a mélyben, és az érkező embereket a talpuknál fogva a vízfelszín felé támogatták. Mikor felértem, kaptam levegőt rendesen. A búvárok közül néhány a felszínen vezényelgette az embereket, hogy lépjük át azokat a vízen úszó kordonokat vagy mik azok, ne pedig alatta ússzunk át. Ennyi, többre nem emlékszem. Mostanában keltem fel az ágyból, eddig fájdalmak közt hevertem s forgolódtam. Gépezni is rosszul esik, de ez most kikívánkozott. Nincs étvágyam, és képtelen vagyok bármit csinálni. S&M-et hallgatok, nyomokban szimfonukis zenét tartalmaz, ami talán segít a gyógyulásban, haha. Peta felajánlotta, hogy bedobja hozzám a basszusgitárját, attól is jobban leszek. Nincs itthon senki, csak a kőművesek meg talán az Attila. Szuper. Nemtom mit fogok csinálni egész nap, de aludni már unalmas. Na mindegy. Talán túlélem.