Szellemként jártam ismeretlen tájakon. Két emberrel találkoztam: Connorral, akinek hosszú ezüstös haja érett férfikorára utalt, termete magas és erős volt, arca büszke, nemes vonalú, melyet elegánsan hajlott orra méginkább kihangsúlyozott. Conan fiatalabb volt, hosszú barna hajú, zöld szemű, halvány bronz bőrű, telt ajkú, egyenes orrú. Mindketten gyönyörű férfiak voltak, de a nőtársadalom nagy fájdalmára ők egymásba voltak szerelmesek. Ahol rájuk találtam, szörnyű árvíz pusztított. Ez nem közönséges víz volt. 3-4 méter magasan öntötte el a területet, és kristálytiszta volt, mintha semmi törmeléket nem mosott volna ki. A felülete is tükörsima volt, alig fodrozódott. A legszörnyűbb tulajdonsága - azon kívül hogy belefulladhatnak az emberek - az volt, hogy aki elmerül benne, az soha többet nem jön fel, és a mélyén leli halálát, akár kiváló úszó, akár nem. Egyszerűen lehúzta az áldozatot és kipréselte belőle a levegőt. Connor és Conan egy magas oszlopra mászott fel. Úgy tűnt, el tudnak menekülni a víz elől. Connor volt az ügyesebb, az oszlop tetején talált menedéket. Conan nem tudott olyan magasra mászni. A lába beleért a vízbe, ami egyre beljebb húzta őtt. Először csak a bokáját, majd az egész lábszárát elnyelte. Én, a szellem, kettőjük közti magasságban kapaszkodtam az oszlopba, és onnan figyeltem őket. Hallgattam a beszédüket, amit néha úgy éreztem, hogy értek, pedig számomra ismeretlen nyelvet használtak. Nem láttak engem azt hiszem. A két férfi úgy tűnt, elengedi egymást. Jól tudták, hogy ez ellen a víz ellen nem tudnak küzdeni. Elbúcsúztak. Nekem is szörnyű volt Conan halálfélelmet tükröző arcát látni, bele sem merek gondolni, a kedvese mit érezhetett ugyanakkor. Utólag elgondolva Connor talán Conan után ugorhatott volna, hogy együtt távozzanak, és újra találkozzanak egy más világban. De nem tette. Conan már derékig elmerült a szörnyű vízben. Én, a testetlen lényem ellenére egy búcsúcsókot leheltem az ajkára, és végignéztem ahogy teljesen ellepi a víz. A zöld szemek tekintete örökre az emlékezetembe vésődött.