Na már megint mit álmodtam. A mostani osztálytársaimmal voltunk valahol egy városban, késő éjjel. Járkáltunk egy elhagyatottabb részen, ahol csak raktárépületek, meg ilyesmik voltak. Nem tudom, hogy csak nekem-e, de olyan képességem volt, hogy a levegőben tudtam lebegni. El kellett rugaszkodni a földtől erősen, aztán úszó mozdulatokkal lehetett fenntartani a lebegést. Nem mindig tudtam teljesen kontrollálni ezt a képességemet, nagyon gyakran egyáltalán nem, vagy nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. De mintha idővel belejöttem volna, na mindegy. Volt valami történés azzal kapcsolatban, hogy én ezt a képességemet menekülésre használtam egy kellemetlen illető elől, de utóbb kiderült, ő is ugyanígy tud közlekedni a levegőben. A további éjszakai városbeli történésekre nem igazán emlékszem. A másik helyszín talán ugyanaz a város volt, de már nappal. Borús volt az idő, lehet hogy reggel volt. A többiektől kissé lemaradva, egy utcán sétáltam a kerítések mellett. Hangos, keserves mijáú-zásra lettem figyelmes, és arra, hogy az egyik kerítés felett mindig kibukik egy macskafej, és mintha 360 fokban pörgetnék a szerencsétlent körbe-körbe. Közelebb szaladtam, és a gyanúm beigazolódott. Egy ötévesforma kislány a farkánál fogva lóbált egy macskát, aki tehetetlenül pörgött, mint egy kerék, közben rettenetesen kínlódott és sírt. Vettem egy nagy lendületet, nekifutottam a barna kerítésnek, előtte pár méterrel elrugaszkodtam, és a kislány fölé emelkedtem. Kitártam a karomat, hogy még ijesztőbb legyek, és elővettem a legöblösebb és legrémisztőbb hangomat, és így szóltam: "Azonnal engedd el azt az állatot, különben meghalsz!" Kísértetiesen jól sikerült az előadás. A kislány szemei elkerekedtek, és berohant a házba, sikítozva és "Mamiiii"-t kiáltva. Azonnal leereszkedtem a macskához, hogy szemügyre vegyem. Szegény állat láncon volt tartva. Kis házikója volt, és ahhoz volt kötve. Megkíséreltem leszedni róla a nyakörveket, és közben észrevettem, hogy az egyik mancsa is meg van láncolva... Ez már több volt a soknál. Eddig is terveztem hogy megszöktetem a macskát, de ezek után már kétség nem fért hozzá, hogy el kell vinnem innen. A láncok alatt véres csimbókokba állt össze az állat szőre. Minden fémet leszedtem róla, és a hónom alá kaptam. Kedvesen szelíd volt, nem tiltakozott. A barna kerítés fölött való átlebegés ezúttal nem sikerült. Aggódtam, hogy a kislány idehívja az anyját, és kezdtem ideges lenni, de csak épphogy. Épp arra jutottam, hogy ezt akkor most átmásszuk, amikor láttam hogy csak egy kampós zár tartja csukva a kaput. Rozsdás volt, nehezen nyílt, de így végülis rendeltetésszerűen használtam az eszközt. Macskával a karomban megléptem.
Legközelebb már a buszon voltam az osztálytársaimmal, és egyéb ismerős, de mégis idegen emberekkel. Háttal ültem a menetiránynak, a vezetőfülke mögötti sorban. A frissen szerzett macskám ott volt nálam. Végigtapogattam, hogy hol vannak a sebei, és cseppet sem volt megnyugtató az eredmény. Az állat ennek ellenére vidám volt, minden érdekelte, mehetnékje volt mindenkihez. El is engedtem, hadd mászkáljon oda az emberekhez, ha már egy ilyen kínzókamrában kellett eltöltenie isten tudja mennyi időt. Rettenetesen büszke voltam magamra. A buszon nagy hevesen meséltem az egyik utazótársamnak, hogyan sikerült beadnom azt a lebegés-dolgot, de azt csak álmomban sikerült megcsinálni, és hogy most én nem álmodok, mert ez az egész, hogy mi itt a buszban vagyunk, ez a valóság. Mert minden olyan igazinak tűnik, és nem az van, hogy folyton változnak a formák, anyagok, emberek, hanem tényleg egy valóságközeli látvány volt az egész. Érdekes volt, másr máskor is magyaráztam, hogy ezt most nem álom. Meg próbáltam is rosszalkodni, mert hogy ez csak álom, és semmi következménye nem lesz, ha felébredek. Volt már ennek ellentéte is, tehát nem tudtam róla, hogy ez álom, és nagyon szörnyű bűntudatom volt, mert mi lesz, ha ez kiderül, meg hogy fogok én egy gyereket felnevelni, stb... De felébredtem, és megkönnyebbültem. Máskor persze sajnálom, hogy nem álmodhatok tovább.