A következő álmom az volt, hogy egy bicikliversenyben veszek részt. Fura, most jut eszembe, ezt is már meséltem valakinek az álom közben, hiszen jól emlékszem, hogy a 'biciklimaraton' szót használom. Na mindegy. Szóval nyárias idő volt, és épp országúton mentünk. Kétoldalt szántók, ritkás facsoportok, kusza indás ligetek voltak. De főként az aranysárga napsütötte vetések voltak jellemzőek. Rengeteg résztvevő biciklizett ezen a versenyen. Talán nem is verseny volt, hanem egy gigantikus részvételi arányú biciklitúra. Én valahol hátul-középtájt kerekeztem. Mellém érkezett egy nálam jóval fiatalabb csaj, akivel ki nem állhattuk egymást, és ő most is bosszantani akart: valami hűs fehér krémet kent rám a mutatóujjával. Nagyon megcsikizett, ezért felidegeltem magam, és a bakancsos talpammal nagyot taszítottam a biciklijén. Kidőlt oldalra. A spanjai, akik ott jöttek mögöttünk, megálltak segíteni neki, én meg továbbtekertem. Mindenféle szitkokat szórtak rám, de leszartam. Fenyegetőztek is. Amit lassan be is váltottak. Nem tudom honnan szedték, de egy kamionnal kezdtek el utánam jönni. Nem haladtak sokkal gyorsabban, mint én, de próbáltam minél gyorsabban pedálozni én is. Nagyon külön voltam a tömegtől, könnyű célpont voltam. Nehezen mozdultak a lábaim, keményen elfáradtam. Előttem valami rózsaszín csíkos pulóveres nő haladt. Valamennyire lehagytam a kamiont, de nem láttam esélyét az ilyen módon való menekülésnek. Kicseleztem őket, hogy egy viszonylag sík részen lehajtottam az aszfaltútról, és benn szlalomoztam a fák közt. A kamion ezt ugye nem tehette meg, máris túl jártam az eszükön. Mögéjük kerültem. Szem elől vesztettek, ezért csak egyenesen haladtak tovább, hátha ott vagyok a többi biciklis közt. Sok időt nyertem ezzel, de mégsem eleget. Már nagyon elöl voltak, amikor is az úton visszafele fordulva megpróbáltak a kamionba szerelt hatalmas daruval agyonlapítani. Majdnem beléjük szaladtam, nem hiszem, hogy azért, mert olyan sebességgel haladtam volna, hogy ne tudjak irányt változtatni, hanem csupán vakmerőségből. Közel voltam már, mikor rájöttem, hogy ezt a vészesen himbálódzó fémoszlopot nehezen fogom tudni épségben kikerülni. Visszafordultam hát, és menekülőre fogtam a dolgot menetiránnyal szemben. A kamion nehézkesen eredt utánam, ezért inkább hang- vagy energiahullámokat bocsátott rám, aminek a mechanikája körülbelül így nézett ki: a darut teleszkóposan visszacsökkentette viszonylag rövidre, és ezzel a rúddal a kamion saját hátsó részét kezdte el nagy lendülettel ütni. Minden egyes ütés energiáját egy bronz parabolába vezette, ami forgatható volt, és elirányította az energiahullámot a kívánt célpontra. Ami éppenséggel én voltam. Próbáltam kissé kacsázva, meg cikcakkban haladni, a mozgó célpont elvén. Szerencsére sosem talált el komolyabb löket, pedig gyakran láttam magamon tükröződni a bronzpajzs fényét. Arra lettem hirtelen figyelmes, hogy a kamion irányt változtat, ismét a haladási irányba fordult, és a legközelebbi elektromos vezeték alá beállt, ami átment az országút felett. A jármű tetejéből kinyúlt két hatalmas vágókar, és felnyúlva a vezetékeket szándékozott elvágni. Ez volt az első olyan tett, ami igazán pánikba ejtett. Vagyis legalábbis jobban, mint mikor csak engem üldöztek. Elvágta a huzalokat. Csattogva lehullottak a végek. Így, akik az út innenső oldalán rekedtek, nem juthattak tovább, hiszen közel menni ezekhez a szabad végekhez életveszélyes. Valamiért úgy emlékeztem, hogy minimum 40 méter távolságot kötelező tartani, különben agyoncsaphat az áram. Ennek ellenére ott flangáltak alatta a biciklijükről leszállt emberek, és bámultak, hogy mi történt. Próbáltam kiabálni, hogy jöjjenek el onnan, és a közelebb lévőknek is magyaráztam, hogy ez milyen veszélyes, de úgy tűnt, senki nincs tisztában ennek a jelentőségével. Lassan azért - talán az én hatásomra, talán maguktól - elszállingóztak viszonylag messzire a veszélyes zónától. Aki odaát volt, mehetett volna tovább a túra útvonalán. Mi, akik meg itt rekedtünk, simán vissza kellett, hogy forduljunk. Fura módon, ahogy visszafordultunk, már ott is volt a szálláshelyünk. Egyszerű, szögletes, többemeletes építmény volt. Nem emlékeztem, hogy én melyik szobában telepedtem le, és kivel. A Kriszta meg a Luca azt mondta, hogy jöjjek oda hozzájuk, de csak titokban, és hogy menjek az épület másik szárnyába, onnan meg fogom találni a saját szobámat, de addig rejtőzzek itt el nyugodtan. Aztán bejött a szobába valaki. Ismerős volt, de nem tudtam azonosítani. Azt mondta, itt vannak a papáék a szomszédos panzióban, menjek át meglátogatni őket. Átutazóban lehettek a rokonokhoz, vagy nem tudom. Mindenesetre vettem a cipőmet, és követtem az ismerőst. A szállónak, ahol mi laktunk, hatalmas udvara volt. Egy vadaspark. Mindenütt ketrecek, elkerített részek, tágas labirintus érzetét keltette, de csak egy út volt. A tető kazettásan volt megépítve, a négyzetekben sűrű háló, gondolom az elszabadult madarak visszatartására. Lassan sétáltam az állatok ketrecei közt, mindet megcsodáltam közelről. Sok fiatal madár volt, amiken még nem látszott, igazából milyen fajhoz is akar tartozni. A fényes fekete varjúszerű madarak tetszettek a legjobban. Kérdeztem a körülöttem álló testvéreimtől (akik már ott voltak, anyukámmal együtt), hogy ezek most milyen madarak. Talán varjak? Mondták, hogy nem. Nekem is sokkal nagyobbnak tűntek a felnőtt madarak. Senki nem mondta ki, de hollók voltak. Nagyon tetszettek nekem, de a fiatal madarak érdeklődő kis feje is azt sugallta, ha benyújtanám a kezem, hogy megsimogassam őket, jól megcsípnének. Mindenesetre megjegyeztem a többieknek, hogy egy ilyen fióka kellene azért nekem... Láttunk még rengeteg kismadarat, főként ilyen fácán-szerű madarak csibéit. Kérdeztem anyukámtól, hogy ugye ezeket mind szabadon engedik? És megnyugtatott, hogy igen. Hiszen ez csak egy telep, nem egy állatkert. Amint megerősödnek a kis állatok, a szabadba eresztik őket. Azt figyeltem, hogy szinte minden állatnak sajtot adnak takarmányként. Rengeteg volt belőle a ketrecekben, elképzeltem milyen eszeveszett nagy mennyiséget kell ebből vásárolni és mennyibe kerülhet... A kezünkben fogtunk mi is egy-egy kis darab sajtot, hátha meg akarjuk etetni valamelyik állatot. Én kis gombóccá gyúrtam azt, amelyik nálam volt. Azt figyeltem meg, hogy mindegyik állat olyan éhesnek tűnik, de a kezünkben lévő sajt látványára nem lesznek túlságosan izgatottak. A hollók az ujjunknak sokkal jobban örültek volna véleményem szerint. Megnéztük a görények kifutóját. Magas, sűrű dróthálós kerítésük volt, nekem kb vállmagasságig ért. A görények szerették ha megsimogatják őket, ezért egymás fejére állva háromszorozták meg a magasságukat, hogy legalább a legfölsőhöz be tudjunk nyúlni. Ezt a mutatványt sokszor eljátszották, volt, mikor egy negyedik is rá akart mászni a toronyra. Náluk is tele volt kockára vágott sajjtal a talaj. Anyukám azt mondta, hogy itt medvék is vannak. Hátrafordultam, és tényleg ott volt jobb oldalt legalább három barnamedve. Baloldalt pár jegesmedve, és panda is volt. Rögtön a pandához mentem, mert ilyet még nem láttam közelről. Neki volt dőlve hassal a kerítésének. Úgy gondoltam, ez csak jámbor állat lehet, és megsimogattam a szőrét. A panda azt mondta, hogy neki egy kőszívű lány kell. Patkány méretű volt már, mikor a kerítés alatti résen kikúszott, és az ölembe gömbölyödött. Beszélgettem vele azt hiszem. A gombóccá gyúrt sajtot odakínáltam neki, bár aggódtam, hogy ez nem neki való, és rosszul lesz tőle, de olyan kicsi volt az a golyó, hogy megnyugodtam, hogy semmi baja nem lehet. A panda azt mondta, hogy ő nem szereti a simogatást, és vissza is mászott a helyére. Hát akkor erre értette a kőszívűt. Ígyhát békén is hagytam. Más már nem igazán történt itt.