Hm. Felkavarót álmodtam. A közepétől mesélem kb. Álltam a Duna budai oldalán, ami történetesen a keleti oldal volt. Néztem a szembelévő partot, ahol éppen a Sziget fesztivál zajlott. Egy leányzóval voltam, a kiléte nem meghatározható. Pont azt néztük, hogy a hév ott megy el az orrunk előtt, mivel a Margit híd budai hídfő volt ez a hely. Kijött az alagútból, és épp ment el. Ránéztem az órámra, és 23 óra múlt pár perccel. Na mondom jól van, jön a következő 20 perc múlva, az utolsóelőtti hévet érjük el. Aztán leesett. 23:07... Körbenéztem. A horizont fényes volt, mintha csak este 7 óra lenne. Elkezdtem pánikolni. Valaki (lehet hogy a leányzó) lenyugtatott, hogy ez csak a Sziget fényei miatt van. De én körbenéztem minden égtáj felé. Mindenhol fényes volt a horizont. És a fények. Repülőgépek kondenzcsíkjai voltak megvilágítva. Ránéztem a hídra, ami egy vékony, fényből épült ösvény volt a Duna két partja közt. Veszélyes villanások suhogtak ekörül is, már nem volt biztonságos (nem mintha amúgy annak tűnt volna). Villogott az egész égbolt. De tűzijáték sehol. Az idő sem volt viharos. Viszont a föld igen. A Sziget fesztivál területe melletti hegyoldalakon gépfegyverek tüze villogott. Sőt, ezek ágyúk voltak, ahogy jobban megnéztem. És a dél felé eső településeket támadták. A hegyek mögött izzó felhőkarcolók voltak, és hatalmas lángok csaptak fel a földből is. Azonnal el kellett tűnni innen. Megragadtam a lányka karját és vonszolni kezdtem abba az irányba, ahol lakom. Mindegy volt, hogy jár-e hév vagy sem, itt nem maradhattunk. Azonban eszembe jutott a mamám. Ő ott vezetett egy kis boltot a híd lábánál, és még most is ott volt. A hídról az emberek be tudtak térni a boltjába egy kis kőcsúszdán. De ez még az előzményekhez tartozott. Muszáj volt valahogy üzennem neki, hogy azonnal meneküljön, de azt hiszem csak írni tudtam neki, a telefonját nem vette fel. Reméltem hogy hamar észbe kap. Azt hiszem hogy próbáltam kiabálva terjeszteni az embereknek, hogy mekkora veszély fenyeget, de néha olyan sikertelenül, hogy visszaszólt nekem egy ilyen politikus-dumás ember, hogy ne pánikoljak már, nincs igazam, hisz Ausztriában még sosem éltek ilyen jól az emberek. (Ausztria volt, ami lángokban állt, a Margit hídtól délre eső rész). Iszonyú mérges lettem, hogy lehetnek ilyen ostobák az emberek, de nem érdekelt, aki ilyen hülye, hát haljon meg. Már lakóházak között loholtunk, és láttam, hogy mások is menekülnek. Utolértek, minket, néhány felnőtt férfi és nő. Egy zenekar lehettek, mert hangszereket is cipeltek. Azt mondták, a többi szerelést eldobálták útközben, mert meneküléskor akadályozták őket. Meg már úgyis mindegy, csak az életüket mentsék, de láttam hogy a nagy négyszögletű tokban még ott van a szintetizátor. Gondoltam akkor hasonlóan fontos ez, mint az élete. De mentünk tovább. A lánykát néha magam előtt kellett taszigálni, mert nem futott olyan gyorsan mint én. De már kifáradtunk. Meg az álmokban amúgy sem tudok normálisan futni soha, mintha vízben próbálnék futni, vagy ilyesmi. Mindeközben próbáltam hívni Őt is, és figyelmeztetni, hogy kb azonnal el kell tűnnünk innen. Nem tudtam hogy legyen... Hogy figyelmeztessem, azonnal utazzon hozzám (éjjel már nem jár semmi, max akkor tudna, ha elköt egy autót, végülis a jogsija megvan csak nem váltotta még ki), vagy menjek érte én autóval, de mire mi hazafutunk, addig reggel lesz... Az volt a lényeg, hogy nagyon gyorsan, nagyon messzire menni, és magammal vinni azt ami és aki fontos...
De jó hogy már nem először álmodok ilyesmi kerettörténetet...
