Na jó. Kész, már tényleg a feladás szélén állok. Oké, egyszer szórakoztam már azzal, hogy bazzeg ha nem szoksz le, szakítok veled, de akkor nem gondoltam komolyan, arra alapoztam hogy úgyis visszajön, mer engem akar, és megígér bármit csak maradjunk együtt, többé kevésbé be is jött a módszer, legalábbis együtt maradtunk, persze utána jött a nagy kitálalás, hiszen őszinte akart lenni minden téren. Hű de jó, most megint ott tartunk, hogy sosem teljesen őszinte, de most már megint az akar lenni, és leszokik, és satöbbi. DE
Kibaszottul nem vagyok hajlandó mostmár engedni... Életemben először úgy éreztem, hogy pofozkodnom kéne. De valahogy még nem jött ki rajtam ez az agresszív hajlam. És igen. Neki is elmondtam. Egyszerűen nem. Nem olyan fából faragtak. És most nagyon-nagyon hiányzik, legszívesebben felhívnám vagy valami, de már közelebb állok ahhoz az elvhez, hogy nekem most róla kéne leszoknom, ki kell szeretnem belőle és akkor végre nem lenne probléma. Persze megvan az esély, hogy elinduljon azon az úton, ami a közös, és boldog jövőnkhöz vezet... Mostmár rajta múlik. Az a kár, hogy a köztes időt én kb nem fogom kibírni ép ésszel.. főleg ha szünetet kell tartani.
És most biztos nagyon gagyi,  - bár tudom hogy nem olvassa a blogomat, eddig max életében kétszer - mert ha ezt most olvassa, akkor biztos húzza az ideg, hogy mit tálalgatom én a magánéletünket. Elhiheted, hogy senkit nem érdekel. Aki elolvassa, az leszarja, vagy tudomásul veszi, és utána szarja le, vagy csak simán elfelejti. A többi meg úgyse olvassa, főleg nem olyan, aki előtt ezt cikinek kéne tartani. És tényleg. Azt kell mondanom a barátaimnak, akikkel beszélgetnék, hogy könnyebb legyen a lelkem, hogy bocsi, de nem beszélhetek róla. Ez van. Lehet, hogy mondogatod hogy most sajnáljalak, és értselek meg, hisz így nőttél fel meg úgy nőttél fel, ilyen családban meg olyan családban, és azt kívánod bárcsak engem is kibasznának otthonról, hogy megértsem a helyzetedet. Köszönöm szépen a jókívánságokat, de azt hiszem én nem kérek most így 20 évesen több szarságot az élettől. Igen, pesten lakom. Igen, van kocsi a seggem alatt - ha szépen kérném apukámat kölcsönadja. Igen, járok iskolába. Igen, van jogsim, nyelvvizsgám, érettségim. Van anyám, van apám. Az lényegtelen, hogy külön élnek, egyik szegény, nincs munkája, másik széthajtja magát, hogy eltartsa anyámat és a négy gyerekét, és fenntartson egy fölöslegesen óriási házat, plusz anyám házát. A testvéreim nem különbek nálad, sőt rosszabbak nálad. Az unokatesóm is. A barátnője is, aki kb beköltözött ide a mellettem lévő szobába, meg mellesleg a fürdőszobába is. Az öcsémről mit sem tudok, szerintem nem áll messze tőle, hogy akkora gyökér legyen, mint a két húgom, de talán van egy csöppnyi esze... Apám meg  masszív dohányos, és alakuló alkesz, bár ezt nem ismerné be magának. Egyszerűen most az van, hogy szerencsémre van egy könyv a táskámban (ami igazából minden zaklatott léleknek ajánlatos, mert elvonja a figyelmet), amiben olyan csodálatos, tiszta, gyönyörű dolgokról van szó, hogy komolyan undorom a saját emberi létemtől, és az egész emberiségtől. Olyan szépséges hely lehetett Valinor... Olyan szinten vágyakozom efféle letisztult, egyszerű létre, hogy el nem tudom mondani... És most mondhatnám, hogy ha anyagilag független lennék, kiköltöznék valami erdő közepébe épített házba... Bár megtehetném, te jó ég, hogy ez így mennyire gáz... Az egész mindenség egy nagy gáz :S Igen, sírok, mert van itthon net, van folyóvíz, meg gáztűzhely, ha főzni akarok, meg garázs, meg kocsi, meg minden, minden a seggem alá van tolva, és mint a hippik a nagy jólétben, én is lázadok... Nem lázadok, nincs ezzel baj, és százszor hálát adhatnék, hogy ilyen szerencsés vagyok. Egyszerűen nem bírom elviselni hogy minden ember körülöttem ennyire gáz!!! Nem tudok senkihez őszintén fordulni, egyszerűen nem tehetem meg. Pedig úgy vágyom rá. Talán úgy is megoldódik, ha magamban tartom, és hagyom, hogy elteljen vele az idő. Járok suliba, talán levizsgázok (jelentkezni egy szem kedvem sincs iparra, meg képzőre, mer kibaszták a kukába az összes rajzom év végén, mert nem tudtam róla hogy haza kell vinni, de az én hibám, mert nem jártam be.). Meg olvasgatok, meg zenélek (ó igen, holnap próba), meg még tehetnék ezt-azt, hogy ne foglalkozzak a szarságokkal. Csak az a baj, hogy ha itthon vagyok, vagy ha Vele vagyok, ez mindig, mindenhol, mindenben, minden lépésben. :S Talán egyszer elmúlik. Mindegy. Várok. Na meg sírok de ezen már senki nem lepődik meg.