Ma sem fogok időben lefeküdni. Pedig már illene rendesen iskolába járnom, rendesen aludnom, rendesen ennem.
Valahogy egész jól megy nekem a hozzászokás. Szándékosan kínzom magam azzal a gondolattal, hogy "másvalaki", és ezt ismételgetem magamban, közben magam elé képzelem a dolgot. És minden egyes alkalommal, amikor újra erre gondolok, már kevésbé fáj. Másvalaki. Azért még fáj. És nem elég csak egy oldalról közelítenem a dolgokat, ha valahogy megcsűröm-csavarom a dolgot, ha máshogy közelítek rá (pl többet nem érinthetem a selymes bőrét, ezt már másvalaki teszi), akkor már megint kezdhetem előlről a tréningezést, mert ez megintcsak nagyon fáj. Gyomorgörcs, gombóc a torokban, fejemet szétrobbanni érzem bármelyik pillanatban, zakatoló szív, satöbbi.
Mintha valaki jól meg akarna ostorozni, még addig, míg fiatal vagyok, hogy fel legyek készülve majd a később jövő csapásokra. Ami nem öl meg, az megerősít, hát hogyne.
Nemnem, nehogy ám azt higgyem, hogy 18 évesen megtaláljuk az igaz szerelmet és örökké boldogok leszünk, ez a világ legnagyobb hülyesége.
Furcsa amúgy, hogy - amint azt a naplómba írtam egyszer - kielemeztem a dolgot, és az jött le, hogy mindenben labilis ő. Mármint az élet dolgaihoz való hozzáállásáról beszélek. És egy dolog volt úgy-ahogy biztos: a szerelme. Az, hogy akárhogyis, de szeret, és nem tud nélkülem élni.
Ezek után már nem tudom mi tart össze minket. Nem értem miért akart megölelni. Nem értem miért akar velem beszélgetni, meg barátkozni. Én még ezzel a gondolattal sem tudok megbarátkozni.
Talán, egyszer.