14 és háromnegyed órát aludtam. Ez alatt kétszer álmodtam sellőkről, egyszer egy romvárból való kiszökésről, meg egyéb balfaszságokról, amikre sajna a tág időintervallum miatt nem emlékszem. Meg már megint elkezdtem álmomban mesélni valakinek, hogy mit álmodtam. Ja persze, az első szörnyű álmom valahogy így nézett ki:

Egy homokos vízparton kezdődött a történet, ahol is homokangyalkákat próbáltunk gyártani, de nem olyan egyszerűen, hogy lefekszünk és mocorgunk, és ott marad a nyoma. Rendesen, lábbal formáztuk ki az angyal testét, és még színes festékporral is megszórtuk. Ez a ceremónia egy idő után átértelmeződött halott testek eltemetésévé. Egyszerűen csak ott volt a tetem, és el kellett földelni. Szomorú esemény volt, de sajna nagyon sok halott volt akkortájban, és nem úgy működött, mint a valóságban, hogy helyszínelés, orvosi jelentés, gyilkosság gyanúja, stb. Itt kezdett poszt-apokaliptikus sci-fi jelleget ölteni a történet: egy vírus tizedelte a lakosságot. És láttam, hogy nem csak én, és a társaim, hanem messzebb, egy teljesen idegen ember is kis homokbuckát emel egy test fölé. Akkor kezdtem pánikba esni, mikor megláttam a halottam arcát: kiütések jelentek meg rajta. Azonnal elkezdtem rohanni a központi csarnok felé, ami a kis társadalmunk közéleti helysége volt. Hasonlított a sportarénára, de bent folyosórendszer volt kiépítve. Egy orvosi szobát kerestem, illetve egy ápolónőt, de csak egészen sokára futottam össze eggyel. Rengeteg folyosón loholtam végig, mire megtaláltam Bogit, aki ápolóként tevékenykedett, és végre ő adott nekem egy orvosi maszkot. Ezt kerestem egészen idáig. Úgy éreztem, ezzel meg vagyok védve a halottról esetleg rám terjedni kívánó vírustól. Visszamentem az alakuló sírbuckámhoz, és döbbenten vettem észre, hogy 4 napnyit öregedett a tetemem: a kiütések teljesen ellepték, szürkés-lilás-bordós színt öltött a bőre. Az nem lehet, hogy ilyen sokáig távol voltam... Teljesen ledöbbentem. El kellett mondanom valakinek... De ha el is tudtam mondani, nem segített, végülis nem is volt értelme.

A következő álmomban J volt a sellőfiú. Megint vízparton voltunk, egy kisebb társasággal, talán egy túlélő-csapat, egy, a világot ért nagy katasztrófa után. Az események nem túl tiszták számomra... Egy idegen társaság hajóval érkezett, és minket is be akartak venni magukhoz, kényszerrel... Talán. Legalábbis érzésre ilyen volt: menekülni kellett, és a társaink egy része cserbenhagyott minket, illetve behódolt. Egyedül J tudott meglépni, mert bár átlagos utcai ruhája volt, a víz alatt úszva remekül boldogult, hiszen kopoltyús légzése is volt, mint Kevin Costner-nek a Waterworld-ben. Fogta magát, a víz alá bukott, de előbb jelzett, hogy én is azonnal kövessem a példáját. Ki tudtam nyitni a szemem, és követtem az alakját. Sosem gondoltam volna, hogy a sós vízben (mert bizonyára az volt) fogok tudni nézelődni. Azt látom, hogy J felém úszik, megfogja a fejem, és megcsókol. Hát persze, így adja át az oxigéndús levegőt! Bár álmomban tudok a víz alatt lélegezni, most mégsem mertem addig, amíg ő nem lélegeztetett. És akkor nagy levegőt vettem J száján át, és úsztam tovább utána, kifelé a horizont felé. Jájj, de heppiendes.

Volt egy olyan álmom is, ahol vidékre utaztunk autóval, szép ruhában, tavasszal. Esküvő volt a rokonságban, de fogalmam sem volt, melyik lány esküdött, mert már az összes unokatesómnak van férje. Arra persze nem gondoltam, hogy van 2 fiú unokatesóm is, ez akkor nem volt logikus. Gondolkoztam, talán a 8 éves Anna, az unokatesóm legidősebb lánya? Ez a kérdés függőben maradt. Odaértünk, az idős nagyszüleimnek ajándékokat adtunk, leültünk a kellemesen berendezett kertiparti helyszínén, és vártuk, mikor lesz kaja, mert már nagyon éhesek voltunk a tesóimmal xD Kiderült, hogy nem lesz egyhamar, ezért tettünk egy kisebb sétát felfelé, az erdős-falusiházas rész felé. Az is lehet, hogy ebből az álomból kerekedett ki a másik:

Egy akkora romvárban találtuk magunkat a lánytesóimmal, mint a Fővárosi Állat- és Növénykert. Sétálgattunk benne erre-arra, de csak haza akartunk jutni már egy idő után... Én vezettem őket. Jó ideig tartó bolyongás után találtam egy olyan lépcsősort, ami esetleg kifelé vezethet, elindultunk rajta. Egyre csak lefelé tartott, és elkezdtem szorongani. Még lejjebb haladván azt reméltem, esetleg egy idő után az ösvény majd felfelé fog vezetni, de nem. Rám jött a pánikbetegség, illetve a klausztrofóbia, és azt vezényeltem a húgaimnak, hogy azonnal forduljunk vissza. Ott fenn talán még van egy másik lehetőség, ahol esetleg kijuthatunk. Visszacaplattunk a lépcsőkön, és elénk tárult az a bizonyos lehetőség: egy magas kőkerítés, amiben volt egy olyan kőből faragott (betonból öntött) dísz, amin kimászhattunk. Kár, hogy magassarkúban voltunk, az esküvő miatt. Előbb kimászott a két húgom, aztán én is, de valahogy az egyik lehetőségnél beszorult a lábam, választanom kellett egy másik kiálló részt, ahol átlendítem magam. Eltelt ez egy kis időbe, kínosan rossz volt, nagyon utáltam. A túloldalon viszont két nagyon hosszú, enyhén lejtős rámpaszerű ösvény tartott a kijárat felé, ahol egy kovácsoltvas kapun túl már láttam Budapest forgalmas utcáit. Az egyik ösvény kavicsos volt, a másik zöld aljnövényzettel sűrűn benőtt. És a kettő közt fák is nőttek ki, necces volt, hogy nem esünk, le, ha arrafelé akarunk végigegyensúlyozni. De megoldhatónak tűnt a kavicsoson kijutni. Előtte még az átmászott kődísz tövében a földön ülve cipőt meg zoknit váltottunk (nem tudom honnan termett oda a váltás), de rengeteg időt, talán egy órát is elfecséreltünk. Közben mellettünk egy ugyanolyan rámpa-pár tövében egy csapat fiatal srác is ugyanúgy ott piknikezett, érthetetlen módon. A húgaim, mikor kész voltak a cipőváltással, odamentek hozzájuk dumálni, és úgy éreztem, sohasem fogok már hazajutni... És azt sem tudtam, milyen utca lesz, ahova kiérkezünk, és az álmomban még bkv sem volt, csak nagyjából az égtájak szerint jutottunk volna haza.

A következő álmomban megint a vízi társadalomban éltem, egy kisebb, 15-20 fős közösséggel. Volt egy fából tákolt, mólóra épült iskolánk, ahol a 18 év alattiaknak pallérozták az elméjét. A társaságban főként úgy töltöttük el az időnket, hogy a vízben csak úgy úszkálgattunk, lebegtünk, lógattuk a lábunkat. Így beszélgettünk, elmélkedtünk. Volt, aki a mólón heverészett. Amikor az események zajlottak, este volt, a Hold erősen világított, és a víz gyönyörűen visszaverte a sugarait. Volt a társaságunkban egy sellőfiú, de ő szőke volt, rövid hajú, és egyáltalán nem viselt semmilyen ruházatot. Neki sem volt halteste, egy épkézláb férfi volt, szépen karbantartott izomzattal. Ő valahol a közelünkben úszkált, néha felbukkant a víz alól. Az idősebbek közül sokan néztek ki úgy, mint egy csöves, de nem ilyen budapesti zombik, hanem inkább leharcolt kalózok, nagy karimás kalappal, hosszú kabáttal. Ők annyira már nem tudtak úszni, nem is mentek a víz közelébe. A banda nagy része most mégis a móló szélén volt, együtt eszmét cseréltünk, vitatkoztunk, az iskoláról beszélgettünk. Én a vízben lebegtem, amikor azt vettem észre, hogy az apró hullámokon megcsillanó holdsugarak néha egy-egy, a vízből egyszerre kiemelkedő borzas fejen megtörnek. Aztán vissza is buktak. Ütemesen történt a dolog, összehangolva, mintha táncolnának. Még több fej bukkant ki a következő alkalommal. Aztán a fejek nem jöttek többet, de eszetlen hullámzásba kezdett a víz. Eközben én, mintha létezne egy másik énem is, ezt az egészet egy papírlapon, tollal próbáltam ábrázolni, és nagyon nehezen ment az élethű hullámok lerajzolása... De minél sötétebbre akartam satírozni a vizet, hogy látszódjon az este hangulata. Bizarr.
A társaim visszamenekültek az iskolaépületbe, én is kimásztam a mólóra, és vártam, hogy a sellő is visszatérjen. Hiszen őt olyasféle megmentőnek, szuperhősnek tartottuk. Valamelyikünk beesett a vízbe... Ideje lett volna már, hogy visszatérjen, és segítsen kimenteni. Pont egy öreg, aki még úszni sem tud, ráadásul ezek a vízitrollok, vagy mik, itt fenyegettek a jelenlétükkel... De nem mentette ki őt senki, a vízbe veszett a társunk. Utána jelent meg a sellő, és ő is ugyanúgy kijött a mólóra. Kapta a leszidást rendesen, hogy miért nincs itt, amikor szükség van rá. Itt derültek ki a viszonyok igazából, tehát ebben a társadalomban nem mindenki szívlelt mindenkit (mint ahogy sehol máshol), de még ráadásul nagy ellentétek is voltak a sellő "mássága" miatt, bizonyos személyekkel. Így ő nem örvendett teljes elismerésnek, megint csak én voltam az egyetlen, aki a barátja volt. A sellő kerülte az éles szóváltást, és inkább lement a mólóról a szárazföldre, ahol néhány betonból öntött játszótéri pad volt, a múltbéli társadalmak maradványaként. Arra ült le, és követte őt a társaság nagy része, mert mégiscsak ő volt az, aki mellett biztonságosabb érzés volt létezni, akármennyire is különcnek tartják. Miközben meneteltek lefelé a fatákolmányról, egy valami-valaki megint a vízbe zuhant, és a sellő ismét nem sietett a segítségére. Lehet, hogy olyan kaotikus volt a hangulat, hogy már ez fel sem tűnt senkinek, és inkább a saját irhájuk menekítése volt a fő szempont. Akkor meg pláne eluralkodott a pánik, amikor valaki bekiabálta, hogy látott egy vak tűzegeret (ami szintén vízi állat). Ugyanis ez az állat nem tudott volna megélni a vízben vakon, tehát itt valami nagyon nincs rendjén, összefüggésben lehet a vízitrollok előbukkanásával. Ennek sem tudom, hogyan lett vége, de ezúttal nem úsztunk el a sellővel a horizont felé.