2011.09.18. 12:48

Na végre, megint egy normális, filmszerű álom!
Egy sráccal üldögéltem a szabadban, a városunk szélén. A rajzaimat mutogattam neki, amik a napokban készültek. A srácról annyit illik tudni, hogy ővele mostanában elég sokat foglalkozom a valós életben, de nem azért, mert fel akarom hajtani, sokkal inkább szakmába vágó okok miatt. No tehát, ő kérdezgetett a rajzaimról, én meg elmeséltem neki, miért hagytam fehéren a sziklákat, és miért volt sötétebb, lilásan-narancsosan derengő az ég. (Persze ennek így nincs értelme, de akkor volt.) Tőlünk jobbra hasonló képet mutatott a táj, ezért odairányítottam a figyelmét, hogy vegye észre a párhuzamot. Rózsaszínes-kékes ég, furán vibráló, villámlásszerű fehér nyalábok függőlegesen... Nos, ez utóbbi nem volt annyira természetes, de akkor és ott akár az is lehetett volna. Az már tényleg nagyon gyanús volt, mikor a legfelső felhőréteg szurokfeketén és ijesztően gyors iramban kezdett el körkörösen kavarogni. Akkor már elállt a szavam. Egyre gyorsabban örvénylett, majd egy fél városnyi méretű tűzoszlop csapott le belőle a földre. Hosszú másodpercekig csak bámultuk elkerekedett szemmel, nem szóltunk semmit, tudtuk, hogy ez lehet az utolsó napunk az életben. Nem kellettek hozzá szavak, hogy kiderüljön, mindketten úgy terveztük, hogy kiélvezzük a hátralévő életünkből maradt csekély kis időt. Csókolózni kezdtünk, ott, a földön ülve, nem törődve azzal, hogy terjed-e a tűzoszlop, vagy sem. Eredetileg tényleg nem akartam semmit tőle, csak így alakult. A helyzet viszont egyáltalán nem volt rossz, annak ellenére, hogy fájdalmas halálra számíthattunk rövid időn belül.
Ekkor változott a jelenet. Nem haltunk meg, valószínűleg elenyészett a tűz, de a városban apokaliptikus hangulat uralkodott. A sráccal innentől kezdve együtt voltunk, eléggé szerelmetes viszonyban. Vele, illetve egy kisebb létszámú csoporttal akciófilmbe/sci-fi-be illő módon kutattunk a bolygónk megtámadása ügyében, kormányösszeesküvésre (is) gyanakodva. Tilosban jártunk, épületekbe álruhában hatoltunk be, és hatalmunk nem lévén, csak az ügyességünkre alapozhattunk. Több ilyen labirintusfolyosós hivatalban is jártunk, és ahol alkalom nyílt, a párommal mindig megengedtünk magunknak egy kis magánéletet, amikor senki sem látott minket.
Nagyon szép és jó, de a világot nem mentettük meg. Felébredtem, tűzoszlop nyoma sehol, az érzés viszont jó volt, hogy valaki viszontszeret.

A bejegyzés trackback címe:

https://nefrediel.blog.hu/api/trackback/id/tr796145375

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása