Úgy terveztem, a kémia zh után éppenhogy csak be fogok esni a 202-es számú vendéglátó- és szórakoztatóipari egységbe, de utána még kajálni is volt időm, lazán bejutottam, a közepesen hosszú sorbanállás ellenére is. Megint nem volt állandó jellegű társam, Kristóf visszalépett, anyagi, és fizikai elégtelenségekre hivatkozva. Egyedül érkeztem hát, remélvén, hogy akad néhány ismerős a kellemesebb fajtából. A ruhatárhoz nem közelítettem, mert nagyon kígyózott előtte az embertömeg, s a végén még lemaradtam volna néhány jóféle Skálmöld kezdőriffről. Ahhoz képest, hogy ők nyitották a bulit, - hála a jó égnek, - rengeteg ember csápolt nekik, majdnem hogy megtelt a küzdőtér, persze csak szellősen, mert hát csütörtökön 18.15-re beérkezni nem mindenkinek sikerülhet. Hozzátenném, hogy óramű pontossággal kezdődött a banzáj, tisztelet. Meglepő módon három gitáros volt, amire példát én még nem láttam ilyen kaliberű bulikon. Plusz még szinti, meg négyfelől jövő tisztaének, nem fukarkodtak a srácok a szólamokkal... Plusz még kétféle hangszínű hörgés-morgás is jelen volt egyszerre helyenként. Elképesztően jól szólt ezáltal a zenéjük, annak ellenére, hogy tompának hatott a hangosítás – mintha csak a backline-ből jönne a hang. Doomos lassúság jellemezte a számaik egy részét, a Moonsorrow epikussága keveredett bele, és a matekozást sem hagyták ki. Igazi csemege a hozzáértő füleknek. Na meg a kevésbé hozzáértőknek is. Jó látni, hogy ennyire szereti a magyar közönség ezt a nem túl ismert zenekart, és azt is, hogy ők is mennyire hálásak ezért. Ez volt a fesztivál 21. állomása, rajtuk egyáltalán nem látszott a fáradtság. Nem úgy, mint egyeseken, de ezt később fogom emlegetni.

Gyorsan vége lett, de gyorsan is szereltek a roadok, (többek közt Merlin Sutter, a dobtechnikus…) és pillanatok alatt már a Trollfest tagjai állítgatták be a hangszereiket. (Közben Tomival is összefutottam.) Rájuk rettenetesen kíváncsi voltam, és beváltották hozzájuk fűzött reményeimet. Ilyen ütős bulihoz rég volt szerencsém. Kezdődött azzal, hogy egy nagyon is epikusnak szánt Carmina Burana-s intró indult el. Sejtettem, hogy ezzel valami történni fog, mert nem illik túlzottan a zenekari profiljukba. Át is váltott hamar egy eszméletlen bulizós humppás dallamba, ott röhögtem, hogyan táncolnak előttem egyes fazonok, tényleg, mintha trollok lennének. A zenekar tagjai stílusosan szőrmékbe öltöztek, persze a zúzás hevében folyamatosan lekerültek róluk. A hörgős frontember számomra megmagyarázhatatlan jelmezben keveredett elő, szakácskötény-szerű volt, de barna, és a feje tetején szakácssapka és cápa szájnyílásának hibridje... Ez sem maradt ám sokáig rajta. A fekete mázolástól még trollabbnak tűntek, és a fogukra is kentek belőle a hatás fokozása végett. Ahogy belecsaptak a true Norwegian Balkan metalba, rettenet durván elszabadult a pogó, önkéntes circlepit alakult ki, amire szintén nem láttam példát korábban. Vica nem egyszer könyökölt gyomorba, azaz csak könyökölt volna, ha nem fogom magam előtt a ruhatárba még mindig nem leadott télikabátomat. Közben kaptam sört is a hajamba meg a fölsőmre. Másodiknak játszották a Karve-t, amihez az a remek kertiparty-s klip készült, teljesen odavoltam tőle. Ők sem szarral gurigáztak, a vokálszólamokat tekintve, sőt, a hörgést is megvastagította néha az egyik gitáros. A szaxofonos srác viccesen kezelte a mikrofonját: alapjáraton állványon tartotta, és úgy fújt bele, de ha előrejött, fogta, belerakta a szax tölcsérjébe, úgy, ahogy volt. S ez még mind semmi, olyan szólókat kaptunk tőle, amiket a legszélsőségesebb kakofónikus free-jazzisták messze megirigyelnének. Az utolsó számok környékén fogta magát és feljött majdnem az egész heidenfestelő zenésztársaság a színpadra, jópofák! Kaptunk összességében Brakebein-t, Verdammte hungersnot-ot, meg Der Jegermeistert, és outro-nak az Ich Liebe Zug-ot játszották be - amit hallgatva én mindig szakadok a röhögéstől -, enélkül nem is lett volna kerek egész.

A 2010-es Metalfesten az Arkona nem hozott népi hangszerest magával, amiért "haragudtam" rájuk, de most jóvátették a hibát. Hoztak egy kecskedudás elfet, aki a hangszerrel a hónaljában nagyon komolyan headbangelt. Nem 100%-os még így sem a dolog, mert samplerről alájátszottak még szintit, egyéb szólamokat. Ja és a dobos is elf volt, onnan messziről nézve. Masha számomra egy elég fura jelenség, maszkulin a színpadi kiállása, a mozgása, a mélyen hörgős hangszíne is... Akaratlanul is Angela Gossow-val hasonlítom össze, nem minha analóg lenne a két hölgy teljesítménye. De Masha legalább szépen népiesen tud énekelni, s viszonylag tisztán, de szó se róla, remek frontember, nagyon csinálja a hangulatot. Engem annyira nem fogott meg a dolog, le is kellett pihennem, és volt időm körülnézelődni kicsit: az Alestorm énekes a közönségben bulizik, az egész Finntrollos bagázs hátulról szemléli az eseményeket, s többek közt Vreth szakállat növesztett, elég szürreális látvány volt elsőre. Másodszorra is. Közben Noyka is bekerült a látképbe, amikor valakinek a nyakába ült.

Az orosz rókabundás nénihörgéses móka után eljött a skót kalózosdi ideje. Rettenetesen meglepődtem azon, hogy dupla szintivel nyomják, egy az énekes nyakában, egy meg rendesen állványon, külön szintissráccal. A hangszíneik az én fülemnek nagyon erőszakosak... Próbáltam korábban barátkozni ezzel a zenével, de nem ment annyira. És hiába fikázzák a Swashbuckle-t, hogy ez nem kalózmetal, csak trash zúzás, kalózos dalszöveggel, és igenis hallgassunk Alestorm-ot, mert az az igazi a stílusban. Szerintem ez még mindig ízlés kérdése, nekem speciel a Swashbuckle nagyobb élvezeti értéket nyújt... De láttam a tagok egyikén egy ilyen pólót, szóval minden oké. Tetszett az énekes dumája is, azt mondja, azért jöttek, hogy megigyák a sörünket és lenyúlják a csajainkat. Hangulatos volt, ahogy sokan csordaénekeltek egyszerre, meg lendült a levegőben a felfújható gumikard. A közönségben eközben láttam egy csodás láncinges adoniszt, hát nem volt semmi. Vreth feljött az egyik dalba beleemberkedni, egészen beleillett a hangszíne. Csak furcsa volt, hogy pólót viselt, hehhe.

Ahogy lement ez a napirendi pont is, kaptam magam, és beálltam a tömeg közepe-elejébe, mert szerettem volna a Turisas-féle varázslást nagyon közelről látni. Ekkor már Minervával voltam, összefutottunk a buli közepén, de a tömeg el-elsodort minket a finnek zúzdája hatására. Elképesztően lehengerlő kiállása van ennek a frontembernek. És nem (csak) azért, mert egy szép szál férfi, hosszú hajjal, széles vállal... (Utólag néztem meg, hogy néz ki piros-fekete máz nélkül, huhh…) Nagyon jó a kisugárzása, a mozgása, bejárja a színpadot, kommunikál velünk, csodálatos énekhanggal, és még csodálatosabb hörgéssel döngöl minket a padlóba. Engem legalábbis. Nem beszélve arról, hogy gyönyörűen hangosították őt, nem tudom, mi történt ott a keverőnél. Egyszer-kétszer hallani véltem Hetfield-es stílusjegyeket az éneklésében, nagyon mosolyogtam rajta. A zenekarnak tervezett egyenszerkó poszt-apokaliptikus Mad Max-es hatást kelt, valahogy úgy, mint a Dimmu Borgir korábbi szerelései. Az arcfestés annyira brutális, hogy csúnyábbak tőle, mint a Varg tagjai, de nagyon harcias, az biztos. Szerencsére általam ismert számokat hoztak, pl. To Holmgard and beyond. Ennél szinte biztos vagyok benne, hogy elrontották a belépést, úgy néztek egymásra, meg a dobosra, meg vigyorogtak rajta egy sort. Lehet, hogy én vagyok a suta, de nem tudtam, hogy a szólógitár részeket a hegedűs játssza... Nem láttam el odáig, de szerintem volt pár pedálja, ott szintetizált magának valami gitárhangzást, meg amikor kellett, nyomkodta a wah-effektet. Óriási nagy respect a kis hegedűs koboldnak, nagyon profin kezeli a hangszerét. Nagy örömömre játszották a One More-t, de elviseltem volna még a jóféle slágerek mellé egy Cursed be iron-t. Lényegtelen, mert így is tökéletesen elégedett voltam ezzel a koncertélménnyel, annak ellenére, hogy időközben a német sör és unicum-ivászat megtette az énekesnél a hatását, és szerintem jól becsiccsentett. (Meg kell mondjam, így is uralta a helyzetet, emlegetett remek frontemberi tulajdonságai miatt.)

Sajnos így szokott ez lenni: az egy évvel ezelőtti Korpiklaani-Eluveitie koncerten a svájciak kerültek ki győztesen, a finnek csapnivaló borzadályt produkáltak. Nos, nem mondom, hogy a Finntroll olyan szörnyű volt, de valami nem volt rendben, az hallatszott. Hangzás szempontból az egész egy nagyon hangos zengő-zsongó kása volt, füldugó mód ON. Vreth hangja elenyészett ebben a zúzás-fergetegben, de lehet, hogy megint rossz helyen álltam, éppenséggel a bal szélen. Szomorúan hallom egyébként, hogy nem teljesen adják vissza azokat az énekrészeket, amiket a lemezen egyszer faszán felvettek. Nem hiszem el, hogy Skrymer, vagy valaki, ne tudná kiénekelni a dallamosabb dolgokat. Valamit nyomathattak volna, volt 3 mikrofon... A Solsagan "refrénje" alatt, a hojjojjoj-os részt meg nem értem, miért hörögve énekelte Vreth, eléggé hazavágta a dal hangulatát. A feldolgozásokat szintén nem tudtam hova tenni. Az elsőt nem ismertem, és a másodikra se jöttem volna rá, ha nem mondják el, hogy ez egy Metallica nóta. Odáig megvan, hogy Black Album, de felismerhetetlenségig megfinntrollosították, akárhogy füleltem, nem volt ismerős. Ha úgy vesszük, hogy eddig 10 pontos Finntroll fan voltam, most visszaestem 8-ra, de ettől függetlenül fogom a koncertjeiket látogatni, mert imádom a számaikat. Voltak azért nagyon nagy nóták, amiknek már a létezése, a jelenléte elég volt ahhoz, hogy elnézzem nekik a bakikat. Under Bergets Rot, Rivfader, Midnattens Vidundert, Trollhammaren a Trollfest énekese segítségével, meg Jaktens Tid Masha-val. Eközben találkoztam Rékával, váltottunk pár szót, még végiglötyögtük az utolsó számot, amire már nem emlékszem mi volt, vásároltam egy turnéplakátot, és mentem kivenni a ruhatárból a cuccokat. Sajna esett az eső hazafelé, kisdedként óvtam a jókis szerzeményemet, úgy, hogy szétcipzároztam a kabátom, és alárejtettem. Sajna így meg fáztam, mert befújt a szél. Le is késtem egy 6-os villamost, mert balfék módon elnéztem az időt, de csak negyed órával vártam többet a kelleténél, nem úgy, mint legutóbb, amikor másfél órát szerencsétlenkedtünk el Kristóffal.

Az tetszett a legjobban az egész este hangulatában, hogy szinte minden zenekarból a zenészek legtöbbje elvegyült a közönségben, vagy legalábbis kinn volt, nem pedig a backstage-ben antiszociáliskodott. Sőt, az Alestorm énekessrác olyan vígan elvolt, hozzám is odafordult, és mutatta a metalvillát, meg barátkozott. Hejj, lehetne több ilyen jófej és laza zenész, pláne a 10 nap múlva esedékes Neckbreakers Ball-on!