Már megint azt álmodtam, hogy pillanatokon belül rám tör a pánikbetegség, vagy klausztrofóbiás kiakadásos roham. Sokszor fordul elő az álmomban busz, vonat, hév, most is egy távolsági járművön voltam, és óriási táskákkal és rengeteg egyéb cuccal voltunk rá felpakolódva. Régi kedves barátnőm, Dóra ült előttem, neki akkora táskái voltak, hogy ki kellett húzni a dupla ülést oldalra, hogy elférjen. Megállt a jármű, és leszálltunk róla mindannyian, én szépen megvártam mindenkit, amíg elvonul mellettem, majd Dórát is, de több percbe tellett neki felnyalábolni a hatalmas méretű pakkját. Nem tudtam neki segíteni, a saját terheim miatt főleg, de lassan kezdtem is kiakadni, nehezen lélegeztem, bezárva éreztem magam, beszűkülni éreztem a falakat. A kihúzott üléssel megakadályozta az esetleges leszállásomat, nem fértem el mellette, hátizsákokkal, hálózsákokkal meg pláne nem. Dóra biztosított, hogy mindjárt meglesz, tartsak ki - hát meg is lett, és én nem ütöttem ki magam teljesen, hanem sikerült leesnem a buszról/vonatról cuccostul mindenestül. Jáj de rossz.

A dombóvári zenekaros züllés utáni reggel, a gin általi gonosz gyilkolós féltékenykedős álmot követően még egy volt, ahol konkrétan elájultam. Na, ilyet sem álmodtam még, nagyon érdekes volt. Dőltem elfele, tehetetlenül, összeszorult az állkapcsom, talán a nyelvemre is ráharaptam. Épp ezért nem tudtam megmondani az embereknek, hogy ki kell mennem a friss levegőre. Elképesztő volt tapasztalni, ahogy lassított felvételben történik az egész, nem fájt a földetérés, és szinte mindent érzékeltem magam körül. Csak éppen teljesen tehetetlen voltam. Vá.