Kicsit rég volt már az Opeth koncert, de írok róla, mert írnom kell, meg hát meg is ígértem.

Eléggé rizikóztam, mert tökéletesen pontosan akkor érkeztem, mikor az előzenekar és a fő zenekar közti átállási szünet volt. Beruhatáraztam, és bepofátlankodtam a tömeg legelejére, bal szélre, mert Marci már "foglalta a helyem" ott. Ezt nem nézték jó szemmel azok, akiken keresztül bejutottam oda, valami törekvő picsának nézhettek, aki Aekerfeldt lábujját akarja tapperolni. (Igen, most úgy írok, mintha nagyon belelendülnék az élménybeszámolásba, de nem fogok sajnos, mégicsak télen volt, most meg nyár van :s) Szóval behelyezkedtem, találgattuk, hogy mi lesz, aggódtunk az új album miatt. De megjöttek a fazonok, és belecsaptak az új albumba, és nem aggódtam már annyira, mert nagyon jó volt. Hejj, de nagyon elérzékenyültem, amikor tudomásul vettem, hogy Martin Mendez most itt játszik nekem. Majdnem úgy felzokogtam, mint mikor életemben először megláttam Hetfield-et teljes emberi valójában, előttem 5 méterre. Chhúúú... De a könnyeim nem buggyantak ki, annyira már nem vagyok hisztérikus fangirl. Mikael amúgy olyan apró ember, nem is hittem volna. Pedig néztem már koncertdévédét. Talán az is hozzárak, hogy levágatta a haját állig érőre. Vicces, kisfiútestű bajszos ember. Vártuk, vártuk a hörgést, de csak nem jött. Úúúúúgy kívánta a fülem. A buli első felében kaptunk egy jazzkoncertet. A közönség is úgy viselkedett, mintha jazzkoncerten lenne. Nem volt az a sörgőzös óbégatás minden szám közt, mint amihez szokva vagyok a Club 202-ben.
Jött olyan is, hogy Credence... El se hittem. Nosztalgia-értékű, egyeztettünk is Marcival. Aztán valamikor, amikor már féltem, hogy lincshangulat alakul ki a trú-opethesek közt, belekezdtek egy cudar Heir Apparent-be. Fhúúúú, de megszólalt az a dörgés-morgás... Mikael nyála nagy csimbókokban hullott... Néztem is, hogy nem-e esik a gitárra, de nem. Voltak atomdurva slágerek, és bár Lotus Eatert nem kaptam - nagy bánatomra -, de a Grand Conjuration-nel kárpótoltak. Volt pengető-dobálódzás. Egy rámpattant, aztán a földre, de felszedhette valaki, mert sehol sem találtam a széttaposott fekete rágófoltok közt. Szomorú voltam, de beletörődtem, hogy ez a sorsom, nem szedhetek minden koncerten felbecsülhetetlen értekű ereklyét. Pláne nem a kedvenc előadóimtól... Álldogáltam karba tett kézzel, ahogy szoktam pihengetni 2 szám közt, és Aekerfeldt fogja magát, és belehajítja a pengetőjét a nyugalomban levő, félig eldugott, félig nyitott tenyerembe. Rámarkoltam. Boldog voltam. Sajnos picit kopott, amíg hazaértem vele, mert a hátsó zsebembe helyeztem biztonságba. Idővel venni fogok neki egy pici képkeretet, mint a Metallicás pengetőmnek. Egyelőre a hangjegyes varázsdobozomban van, amit Flóritól kaptam, és rá van írva, hogy Opeth, Eluveitie, Finntroll... :) És zenészes ereklyék vannak benne. Egy fa basszusgitár-medál, egy karszalag, amit a saját koncertemen kaptam, a kőbányais szalagavatós kitűzőm, két Egontól kapott pengető, és Miksa pengetője.

Feladat teljesítve!

Az félig-meddig biztos, hogy a Dimmus bejegyzésre nem kell majd ennyit várni.

Ja amúgy voltam Művészetek Völgyében. Az elején, meg a végén, 1-1 hétvégét. Anyuka, húg, öcs (csak az első hétvégén), sátor, vonat, volánbusz, falu, nyüzsgés, vásár, fröccs, kisnyuszi, kiscica, vérszívó harapó legyek, pottyantós és toi-toi, irdatlan meleg, sör, fagyi, kobuci, halálközeli vihar-élmény, stoppolás, aranyosan kezdő jobb és rosszabb zenekarok, zenés verses performanszok, meg sok ismerős. És el is játszottam egy számot a másfeledik zenekarommal. Teljesen ismeretlen hangszeren, akkor fogtam először a kezemben, és a heveder is kurvára le volt eresztve, de megoldottam. És utána kaptam a dicséretet, hogy milyen ügyes meg pontos meg jó vagyok. Na, majd máskor magukkal visznek koncertezni, maguktól, és nem azért, mert véletlenül én is ott voltam :P