Nagyon de NAGYON fura érzés volt, főleg, ha mélyebben belegondoltam. Abba, hogy ez egy olyan koncert, amilyenen korábban még nem voltam. Azok a bizonyos elsők már jópár éve megvoltak. Már isten tudja hány Finntrollon meg Eluveitie-n meg Vargon meg akármin voltam már. De ez... Igazán jó érzés volt. Megláthattam Björn "Speed" Stridet teljes életnagyságában. NAGYságában. Kicsit a nagybátyámra, Janóra emlékeztet.
A Youtubén merészkedtem megnézni néhány élő felvételt, bele-beletekergettem a kedvencebb számaimba, csekkoltam a vokál minőségét. Hááát... Mit ne mondjak, aggódtam ezért a koncertért, hogy mit fognak itt nekünk produkálni. Hamiskás volt, csúszkált a hangja, nem volt elég levegője, erőtlen volt a hörgése a felvételeken. Én nem tudom, mitől, talán a fülmonitor teszi, de csudálatosan énekelt ez az ember most. A nagy testével. A zenekar is iszonyat király. Dirk Verbeuren, milyen kurva jó neve van már, és milyen kurva jól dobol! Még jó, hogy begyógyulgat már lassan a bal mutatóujjamon az az iszonyat fájdalmas macskakarmolás - amit két napja éjszaka szenvedtem el a nyugtalan állatomtól -, mert nagyon motivált vagyok egy ilyen buli után, most már én is újrakezdhetem a gyakorlást a bőgős-énekes(-hörgős) metálasszony karrierem építése érdekében. Nem, hörögni még mindig nem tudok, vagyis nagyon szarul. Direkt együtt nyomtam Speeddel, be is fogtam néha a fülem, hogy vajon hogy hangzik. Hát sehogy.
Kaptam szépen Let This River Flow-t. Mert azt én szeretem. Meg még nagyon sok mást is, ami nekem jó volt. A Stabbing the Drama és a Natural Born Chaos lemezekkel vagyok nagyon jóban, meg újonnan a The Panic Broadcasttal, a legújabb lemezzel épphogy csak köszönőviszonyba kerültem, a többiből elég alulművelt vagyok. De ezek a félig-meddig ismeretlen számok is nagyon jólestek. Persze, jobb lett volna, ha ismerem, de nem álltam ott, mint a cövek, hogy mik ezek a számok, wtf.
Tisztességes hosszúságú koncertet kaptunk. Három ráadást is. Ijj, de jó buli volt. Mondjuk amit mesélt a Kató, hogy asszem Depresszión voltak ugyanitt a Wigwamban, és a ruhatár előtt is heringtülekedés volt, és amúgy annyira nyomták őt, hogy levegő nem volt a tüdőben, csak sírás. Nem örültem volna persze, ha én mint közönség ezt átélem, de ha a színpadról néztem volna, biztos tetszett volna. Phöjj, Depresszió. Mennyivel is jobb ez a zene...
Magamhoz képest egész sokat énekeltem, kajabáltam, ugrabugráltam, hajatráztam. Egyébként a szinti nem hallatszott, pedig úgy örültem, hogy végre már egy teljes felállást láthatok, ahol rendesen ELJÁTSSZÁK a szintibetéteket, nem csak úgy benyomják samplerről. Egyik számnál hallatszott, akkor se rendesen, a hangszín is fura volt.
A közönségben amúgy full nem volt senki ismerős, de tényleg nulla. Na jó, egy Viktor nevű srác, aki egyszer turnébuszoztatott minket ide-oda, és neki is az Opeth a kedvence, de már sokadszori koncerten nem ismer fel, nem is köszönök neki, minek. Meg ilyen random ismerős arcú egyedek, de senki érdemleges. Hazafele bezzeg összefutottam az új zenekarom gitárosával az éjszakai buszon.
Ja amúgy Keep of Kalessin előtt bedobtam egy cidert, közben meg egy baracklét sonkás chipsszel. Ja és Opeth pólóban nyomultam.
Fura, hogy full más a társaság (kivéve egy-két embert... na jó, egy embert), mint amikor a pagan meg ilyen cuccokra járogatok. Ott annyi az ismerős arc, partyfazonok, stb. Mondjuk nem zavart, sok már belőlük, locsolják mindenhova az ivókürtből a sört meg, meg mindent. De ez a bagázs is csinálta a hangulatot, nagyon szerettek minket a svédek, és ezt nem csak úgy mondom, és ők sem csak úgy mondják, tényleg jók vagyunk!
Na. Van egy szó, ami megfogalmazódott, ez illik a legjobban erre a koncertre: Férfias.
Talán Speed miatt, nem tudom, de ő tényleg nagyon ott van frontemberként, és őszintébbnek tűnik, mint pl Mathias Warlord Nygard. Asszem még őt magasztaltam egekig ebből a szempontból. Ja és Speedtől még az is kibaszott férfias volt, amikor a magasakat énekelte.
Meg hát a zene miatt. Tökös, odabaszós.
Még, még.