Megpróbálom leírni, mi fáj. Nem egyszerű, az egész úgy összemosódok. Ilyenkor már olyan értelmetlennek tűnik. Ott és akkor, vagy kicsivel utána, minden olyan tökéletesen pontosan megfogalmazódik bennem. Ott és akkor nem lehet kimondani, mert elcsuklik a hangom. Mert annyira fáj. Utána, mikor már ő nincs ott, nem tudom hova tenni, elveszik, túl sok. Most próbálkozom.
Múltkor e-mailt írtam, mert személyes üzenet volt. Most úgysem tudja elolvasni. De ezt sem. Inkább főleg magamnak kell. Hogy én egyáltalán tudjam, hogy hol és mi és mikor és miért volt rossz. Hogy bennem mi a rossz. Hogy benne mi a rossz.
Egymás idegeire megyünk, mégis szeretjük egymást. Már akkor is így volt, mikor csak 4 hónapja voltunk együtt. Most is így van, bár kissé változatosabb a dolog. De a rendszeresség megvan. Havonta minimum 1x sírok miatta.
Általános iskolás koromban azért sírtam gyakran, mert a szüleim gorombán beszéltek velem, mert rendetlen volt a szobám, meg hasonlók. Akkor is az volt, hogy a párnába arccal betemetkezve minden frankót megmondtam, hogy nekik nincs joguk az én szobámba beleszólni, meg mit kell itt izélni, ők is voltak rendetlen gyerekek, miért nem lehet megérteni. Persze a szüleimnek sosem mertem a szemébe mondani úgy abban a formában, pedig az a legpontosabb, legésszerűbb megfogalmazás. De elveszett, és csak duzzogtam.
Most nem tudom mit kéne tennem. Gondoltam erre-arra. Felvenni egy maszkot, amiről lepereg a bántás és az ártás. De attól még az a maszk átereszt: van rajta rés a szemnek, stb. Felgyűlik majd bennem, és lerakódik, megmérgez. A belsőmet nem tudom megváltoztatni. Sem drasztikus, sem terápia-szerű beavatkozással.
Persze ez ésszerű megoldás lenne, minden hiperjófej poént nagyon lazán vennék, én lennék a legjobb arc, minden buliban benne lennék, mindenki bírná a búrámat.
Rövid távon.
Már most nem bírom. Nem az álarcviselést, hisz azt el sem kezdtem. Ezt az ellentétességet. Nem volt időnk a kicseszett 14 hónap alatt ennyit se összecsiszolódnunk, hogy ilyen ótvar hülyeségek miatt ne boruljak ki.
Ez nem igaz, mert igenis összecsiszolódtunk, de valahogy mégsem úgy ahogy az igazán jó lenne. Nem kapok megértést, pedig attól, akit életem párjának tartok, lehet, hogy jól esne. Azt hiszi, direkt az ő bosszantására megy az egész. Egyszerűen fáj minden. Néha meg tud vigasztalni, de legtöbbször csak annyi vagyok, mint egy leprás.
Bevallom, hogy sajnálom magam. Mert áldozatnak érzem magam. Még mindig nem bírom felfogni, miért érdemlek bántást.
Ha eredendő bűnnel születik minden ember, így én is, akkor az Isten büntessen meg engem, és ne az az emberi lény, akit a világon legjobban szeretek. Mert emiatt gyűlölnöm kellene.
Nem így képzeltem én ezt az egészet.
Folyton le kell nyelnem a keserűségemet, mert hisz mindent meg lehet oldani azzal az egyszerű ténnyel, hogy szeretni fogjuk egymást és együtt leszünk örökre. Ez rendben van, én sem akarom másképp, de tönkre fogok menni, ha ki vagyok használva érzelmileg. Nem tudom, hogy mit szoktak az emberek kihasználásnak tartani, de valami ilyesmi kezdeményt érzek.