Majd elfelejtettem leközölni, mit is álmodtam. Valahova el voltunk utazva csoportosan, lehet hogy régi osztálytársakkal. Hatalmas csomagokkal meg mindennel... Nem tudom. Lényegtelen. A helyszín, ami lényeges volt, az a hatalmas kastélypark szerű vadregényes, félig beépített táj volt. Átment rajta egy patak, ami felett kis, széles, íves kőhíd ment át. Itt szoktam találkozni azzal a hattyú-famíliával, akikkel valamiért értelmesen tudtam társalogni. Értettem amit mondanak. Egy anya-madár volt, és sok kishattyú, akik a kicsi koruk ellenére mind hófehérek voltak. Hihetetlenül szerettek engem, és én is őket. Mikor közeledtem, hívó szavamra mindig előbújtak. Pedig nagyon félősek voltak. Nem értem, mi volt ez a nagyon mély kötődés és megértő kapcsolat, de hihetetlen kényelmesen éreztem magam lelkileg, megnyugvást és érzelmi biztonságot nyújtott nekem ez az egész. Mindig elmondtam, mennyire szeretem őket, mikor el kellett búcsúznom.
Ezen a helyen már régóta tartózkodtam. Talán egy korábbi álmom helyszíne, mivel mikor kiderült hogy értem jön a papa a kisbusszal, úgy éreztem, ez hatalmas megkönnyebbülés. Olyan volt mintha itt ragadtam volna, és most jött az érzés, hogy végre hazajuthatok.. Nehéz szívvel, de mosolyogva búcsúztam kedves hattyúimtól. Este volt és elemlámpával kellett rájuk világítanom. Aztán jött a papa. Úgy emlékeztem hogy a híd alatt hagytam a csomagjaimat. Becipeltem mindent a kisbuszba, és ennyi. Hát ennek semmi értelme. De ezek a fura érzelmek... Kötődés a madarakhoz, akiknek értettem a nyelvét. Vagyis ők az emberi nyelvet. Mindegy. Jó volt azért.