Szerettem mellette ébredni. Arra, hogy elkezdett ölelgetni, mert már ő nagyon nem volt álmos, de én még mindig húztam a lóbőrt, legalábbis úgy tettem. Mert én nagyon nehezen alszom el, és nehezen is ébredek. Ő másodpercek alatt elalszik. Ilyenkor néztem őt még sokáig. Szerettem nézegetni. Azt mondta, ő is szeret nézegetni. De csak egyszer. S mindig úgy vettem észre, hogy én sokkal többet nézegetem. Nem mintha számítana.
Sokszor voltak olyan pillanatok, amikor csak feküdtünk az ágyon, (vagy éppenséggel álltunk valahol), egymás szemébe nézve, és csak figyeltünk, mosolyogtunk, és gyönyörködtünk egymásban, milyen csodálatos párunk van.
Ilyenkor belegondolok, hogy most ő mit érezhet, és totál olyan, mintha most hülyét csinálnék magamból. Mert neki ezek az emlékek már nem számítanak, ő ezen túllépett. Én meg csak csámcsogok ezen, ömlengek, sajnáltatom magam. Nem tudom, hogy ő sajnál-e engem, de ha igen, akkor még jobb, mert nem csak elbasztam az egész kapcsolatunkat, tehát szar barátnő vagyok, hanem még szánalmas is, mert szánni kell engem a sanyarú sorsom miatt. Hogy ki lettem játszva, meg ilyenek, most legalábbis úgy érzem. Nem azt mondom, hogy összeesküvés a velem való szándékos kibaszásra, így hozta  a sors. Ők kedvelik, szeretik egymást, mit tehetnék... Nem én vagyok aki vele van, nem tehetek ellene semmit. Mostmár sztem nem is akarok. Csak azt akarom hogy elhagyjon ez a kínzó érzés hogy normális és boldog lehessek.
Igen, mikor azt mondta, hogy legyek boldog egyedül vagy mással, le kellett volna vágnom a helyzetet. De az már tényleg megnyugtató, hogy nem lesz több hazugság. Mármint az ő részéről. Nem akarom, elég volt.