Sérelmeim végigkísérnek.

Majd egyszer feldolgozom őket.

Kellemetlen érzés rájönni, hogy cseppet sem léptem túl a dolgokon. Eltemettem magamban, de nem emésztettem meg. Még mindig ott van, és ha arról van szó, előjön. És megint ugyanaz lesz mint régen. Rájöttem a "keserűség" kifejezés értelmére, asszociáltam arra a rémes érzésre, mikor szűnni nem akaró görcs van a gégédben, azaz gombóc a torokban. De fura mód - talán mert fejlődőképes vagyok, és a nehezén már átestem - , fél óra sem kellett és megnyugodtam. De a reggel újra előhozta, és depis zenét hallgatva megint a bőgés szélére sodródtam a villamoson. Biztos csak túldramatizálom, egyébként is meg vagyok fázva (tüdőfájás, köhögés, taknyozás, fejfájás, vesefájás), meg hát a fantasztikus tabletta-szünet is e hétvégére esik, meg a hét elejére, és még telihold is van, úgyhogy inkább ezekre fogom az idegi labilitásomat.