Az meg a másik, hogy alapból nem mutatok lelkesedést semmi iránt, és erről az alaphangulatomról még mélyebbre tudok zuhanni, olyannyira, hogy már semmire sem tartom magam alkalmasnak. Se arra, hogy felvegyenek suliba, és ott tudjam hozni a szintet, se arra, hogy akármelyik munkahelyen helyt álljak, se arra, hogy állatokat tartsak, se arra, hogy párkapcsolatban éljek. Meg úgy egyáltalán, hogy a szüleimnek normális gyereke legyek. Meg hogy foglalkozzak a fizikai megjelenésemmel. Elhagytam magam.

Nem úgy, mint anno, amikor szétmentünk. Akkor törődtem magammal (egy idő után), és fogytam is, és jól néztem ki. Na jó. A sulit akkor se csináltam.

De most mi a helyzet? 1 hét van a felvételiig, a tanárom híremet sem hallja, 3 napja nyúltam legutóbb gitárhoz, akkor is azért, mert anyukám rávett. Tegnap is akartam, de nem. Nem akartam eléggé. Nem akarom eléggé ezt az egészet. Viszont mások akarják. Vagyis legalábbis kicsit.

Minden nap kapok valami jelet, ami arra utal, hogy készüljek, és tanuljak. A házifeladat nóták a nagyáruház rádiójában, táboros arcok az álmomban, véletlen összefutás kőbányás emberekkel... Az elkövetkezendő héten 4x fogok dolgozni a felvételi előtt.

És ami a hab a tortán: egy számomra igen fontos ember nem képes úgy szervezni a napját, hogy velem is tudjon találkozni. Pedig nagyon könnyű lett volna. Hisz elvileg én is fontos vagyok neki. Nahát mindegy. Ne sírjon a szám, úgyis rá kell gyúrni arra az időre, amikor győrben lesz koleszos. Juppí.

De gyakorlatilag én is befoghatom, én sem tudom úgy beosztani az időmet, hogy értelmes dolgokat csináljak. Jó,  mondjuk én nem  játszom superbike futamot a számítógépen. Inkább idióta fórumokat bámulok, ülök/fekszem a tv előtt, eszem, alszom. És kesergek hogy mennyire szánalmas vagyok. Néha ráveszem magam a házimunkára, de sajnos azzal nem vagyok előrébb.