Egy kemény egyetemi nap (1 db átaludt előadás, 1 db másfél órás gyakorlat) után fogtam magam, és délutáni szundiztam egyet. Nem egészen egyhuzamban kb 6 órát, kisebb erőltetett rásegítéssel. Értsd: inkább aludtam még egy kicsit, minthogy mosogatni kelljen. Ezalatt rémséges rémálmokat álmodtam. Az egyik sztori-szerű valahogy így nézett ki:
A nagyszüleim vidéki házában voltam, a tesóimmal együtt. A ház legbelső szobájában voltunk. A hangulat feszült volt, kellemetlenül éreztem magam. Minden szürke volt, a bútoroknak semmi színe, csak fekete kontrasztja volt. Kerestünk valamit, féltünk. Jeleztem, hogy azt hiszem, hallok valami mozgást. Nem is igazán hallottam, csupán  éreztem egy nyugtalanító jelenlétet. Aztán mindenki hallani kezdte, ahogyan rázza az a valami a szekrényt. Egy iszonyatos méretű fekete pók volt. Bútorból bútorba bujdokolt, és én egyedül maradtam vele, csapdába kellett ejtenem. A lábai hatalmas fekete husángok voltak, annak az erejétől féltem a legjobban. Mégis valahogy fölékerültem erőviszony szempontjából, a pánik és a hiszti mellett csapdába tudtam ejteni egy zárható szekrénnyel. A sikerem ellenére továbbra is hisztiztem és bőgtem a szörnyű jelenet okozta sokk miatt. A tesóimnak meg az unokatesóimnak mutogattam a tárolóedényt, amiben a pókot fogvatartottam: akkor már csak egy kisebb cipősdoboz volt, méretben arányos rabbal a belsejében. Panaszkodás és rinyálás közepette elmagyaráztam nekik, hogy ezt azonnal el kell vinnünk valami tudományos laborba, mert ez biztos, hogy nem normális, vagy legalábis a tudomány által ismeretlen létforma. Nagyon markolásztam azt a dobozt, nehogy valami résen kidugdossa az undorító kemény lábait az állat. Forgatnom is kellett, mert ahogy hozzáért a testével ahhoz a dobozfelülethez, ahol fogtam, el kellett engednem, nem akartam, hogy megbökjön, sőt, egyáltalán, hogy közvetetten hozzámérjen. Miközben tervezgettem az utazást autó híján, fejsejlett egy emlék, hogy ez egy hasonló szituáció, mint anno az unokatesómmal történt: az ő bútorában is volt egy ilyen kellemetlen lakó régebben. Megismétlődött a lidércnyomás. Sőt, már az a tudat élt bennem, hogy én a dobozban egy gyerek-példányt tartok, a felnőtt még mindig ott van a legbelső szobában. Apukámért sírdogáltam, hogy bárcsak itt lenne és elvinne Mohácsra a kutatólaborba. Nekiindultunk hát vonattal-busszal a tesóimmal, és arról volt szó, hogy apukám csatlakozik hozzánk Mohácson, és az állomásról kocsival elvisz az úticélunkhoz. A városba beérkezve egy autóban várakoztunk apukám érkezésére. (HE?) Hívtam, hogy mégis hol jár, és a barátnője vette fel a telefont, aki azt mondta, hogy most fog indulni. Kiakadtam, és elkezdtem veszekedni vele, meg aztán apukámmal is, hogy mégis hogy gondolja, hogy most indul el a 3 és fél órás autóútra, miközben mi már itt várjuk. Ráadásul megváltozott az úticél, már megint Bólyba kellett eljutnunk, ahol alapból a pókok felbukkantak... Már semmit sem értettem, kezemben a szörnyeteges dobozzal, nagyon kellemetlen volt. Ideje volt felébrednem...