Kicsit elmaradtam ezzel a beszámolóval, hisz március 22-én esett meg. Meg hát nem is blogba szántam eredetileg. Még biztos van egy pár, amit nem tettem itt közzé, többnyire azért, mert megjelentek a Hammer World magazinban. No de most nézzük az említett bulit:
Végre nem kellett olyan sokat utaznom egy kiadós metal buliért, mint szoktam, és kényelmesebben is elfért az a rengeteg ember, aki kíváncsi volt erre a változatos programra. Ez mind nagyon szép és jó, és naivan nem számoltam azzal, hogy bizony ha a kapunyitás és az első zenekar kezdési időpontja között csupán 20 perc különbség van, gondok lehetnek. Amikor háromnegyed 7 körül a Csarnokhoz közelítettünk, a városligeti fák között még nem látszott, mi a helyzet sorbanállás fronton. Volt sor, aggódtunk is, mi lesz a jó kis Tales of Eveninggel, hiszen már javában játszottak a menetrend szerint. Közelebb érve a látványtól fel kellett hogy kacagjak – kínomban. Ugyanis a fekete kabátos rockerekből és metalosokból álló sor gyönyörűen végignyúlt a Zichy Mihály úton, befelé a liget közepe felé. Szó szerint, ameddig a szem ellát, mivel már nekem sem a régi a látásom. Nekem szerencsém volt, firkász révén bejutottam a VIP-bejáraton, de szegény pajtásaim, meg az összes többi várakozó fagyoskodott egy jó órát biztosan. Itt lehet érvelni azzal, hogy a hatóságok ellenőriztek, satöbbi, de a hatóság mivel kárpótolja a 18 óra előtt ott várakozókat, akik kifizették a jegyet, és gyakorlatilag így is mindkét magyar fellépőről lemaradtak?
Nekem még módom volt hallani egy pár számot az első zenekartól, akiket csak pár nappal a buli előtt jelentettek be plusz előzenekarként. A Tales of Evening füleimnek ismerős dallamokat játszott, csodálkoztam is, hiszen másodszor hallottam csak őket – így bemásztak volna a melódiák fülembe? Elöl álltam, és az élmény összehasonlíthatatlan volt a Club 202-höz képest, legalábbis előzenekari szinten. Csodás, telt, mély hangzás, hangsúlyos dob és basszus, a női ének tisztán csengő. Még talán egy icipicit hangos is volt az érzékeny füleimnek, de az a rövid műsor, amennyit hallottam tőlük, a poweres, gothic rockos muzsika – hogy úgy mondjam – átjött. Örülök, hogy egy fiatal, tehetséges csapat megmutathatta magát ilyen elismert fő fellépők előtt, csupán szomorú volt, hogy lassan szivárgott be az a hallgatóság, akik szerencsésebb esetben végig is tudták volna hallgatni őket.
Amíg a sorban álló barátaimat vártam, oltottam szomjam egy viceházmesterrel, nézelődtem, szoktam a légkört. Így, hogy csaknem két és félszer annyi ember közt jártam-keltem, mint szoktam ilyen bulikon, nehezebb volt ismerősökre bukkanni. Sokakkal elkerültük egymást, mivel a telefonom is otthon hagytam, de mégis sikerült rég nem látott barátokba, zenészkollégákba botlani.
A Wisdom intrója állatul szólt, de amint a srácok belekezdtek az élő muzsikálásba, a hangszerek mintha elvesztek volna. A keverőtől jó pár méterre a szélen álltam, és hát sokat számít az a pár méter... Hát na, nem lehet mindenhol egyformán király a hangzás! De ahogy jöttek egymás után a számok, egészen kiegyensúlyozódtak ezek a különbségek. A kedvencem a dobos teátrális pergőzése volt, minden második ütésnél körözött egyet a feje körül, élmény volt nézni, ahogy szórakoztatja magát. Egy nagyon dögös, magával sodró powermetal bulit nyomtak a fiúk, és az énekes is odatette magát a turnén félig-meddig elvesztett hangja ellenére is. Egy pillanatra Iced Earth-ösen énekelte az egyik sor végét, de többször sajna nem hallottam ilyen elemet. Kár, hogy az epic sikítós technikát csak az elbúcsúzáskor használta. Ez a kis egészségügyi probléma okozhatta, hogy gyakran a gitárosokkal együtt énekelt kórus részek disszonánsan szóltak, viszont a klasszikus heavy metalos vibratók a helyükön voltak. Egyébként csodálom az olyan énekeseket, akik hangszál- és torokproblémák nélkül végig tudnak csinálni egy turnét. Ha meg még hörögnek is, akkor pláne.
Wisdomékat szerette nagyon a közösség, hiszen folyamatosan kezek erdeje lengett a levegőben, és óriási éljenzéseket kaptak.
Utánuk egy hosszadalmasabb átállásra számítottunk, így a pajtások hátra is mentek dohányozni, én ott maradtam, de én jártam jobban: a következő koncert ugyanis pillanatok alatt elkezdődött.
Egy intró után a nagy hajú, nagy szakállú Merlin elkezdett varázsolni – azaz a 26 éves dobos srác hatalmas energiával csapott a bőrök és cinek közé. A svájci Eluveitie legénysége legutóbb 2011. novemberében tisztelt meg minket a jelenlétével. Szokatlan tőlük ez a másfél éves kihagyás. Sajnos ezért nem kárpótolt engem személy szerint ez a buli. Sőt, aki hagyományos Elu koncertet várt, annak csalódnia kellett. Olyan volt, mintha megint a 2010-es Metalfesten hallgatnám őket, ugyanis akkor nem ismertem egy számukat sem, csak konstatáltam, hogy de menők azzal a sok népi hangszerrel, és mellesleg mennyire atom döngölést produkálnak. Ugyanez zajlott le bennem most is. Tetszett-tetszett, de nem váltott ki belőlem szinte semmilyen érzelmet. Most volt 45 perc műsoridejük – megjegyzem, ennyi erővel végigtolhatták volna elejétől végéig az új lemezt –, és rendben van, hogy még mindig a Helvetiost turnéztatják, és biztos Anna Murphy hiánya sem volt elhanyagolható tényező, de azért játszhattak volna egy közönségbarátabb bulit. Igen, bevallom, nem hallgattam agyon az új anyagot, így az én hibám is lehet, hogy nem élveztem különösebben a bulit. Lötyörésztem az új lemezes számokra, de nem ismertem fel ugyebár a dallamokat. Úgy hallatszott, használnak samplereket, hogy pótolják a tekerőlantos részeket, meg Chrigel hörgése is volt, hogy megkettőződött. Azt reméltem, legalább Meri Tadic fog egy kicsit énekelni és hörögni, hisz elég jól megy neki. Amikor a Thousandfold megszólalt végre valahára, annyira örültem, hogy azt a torokelszorítós, könnycsatorna-facsargatós katarzist éreztem, amit csak nagyon ritkán. Most vettem észre, hogy Kistler úr olyan trükkösen oldja meg a modulálást, hogy egy pillanatra abbahagyja a fuvolázást, és előkap egy másmilyen hangolású fúvóst a farzsebéből és ezen folytatja, amikor kell. Ez a kis nosztalgikus örömöm sem lehetett teljes, mert mögöttem egy illuminált fazon folyamatosan olyan hangokat adott ki magából, mint az Angelus egykori énekesnője. Nem tudtam eldönteni, hogy éljenzik a zenekarnak, vagy próbál úgy károgni, mint Chrigel. Követelte az Inis Monát, amit idővel meg is kapott, abban tudott egy-két részt énekelni, de leginkább csak az én keserűségemet táplálta, mert őt jobban hallottam, mint a frontembert. A banda továbbra is bőven hintette a Helvetios korongról a számokat, ami miatt nótáról nótára csalódottabb lettem. Főleg, hogy eljátszották a circlepites játékot is, ami alapján balga módon azt reméltem, valami klasszikus nótát fognak játszani... Például a Kingdom Come Undone-t, vagy valami hasonló arcszaggató zúzást. Simeon Koch gitáros, akinek a rendezői jobbon kellett volna elhelyezkednie, mintha nem önmaga lett volna. Mivel ugye öregszem és romlik a látásom, nem tudtam megállapítani, hogy csak borostát növesztett, levágatta a haját és megkopaszodott, mint a zenekar jelentős része, vagy pedig valaki más szólózgat és riffezget helyette. Mindeközben mögöttem a részeg fazon a Thousandfoldot követelte, amikor az már régen lement a műsorban. Chrigel a megköszönős, búcsúzós szövegében szokatlan módon felajánlotta, hogy a banda szívesen dumál, partizik, lerészegedik és le is fekszik velünk, az volt rögtön a gondolatom, hogy erre bezzeg maradt energiájuk a rövid műsor mellett. Az utolsó előtti nótánál ki is sétáltam a mosdóba, hogy a lányok és asszonyok rohamát megelőzve ne kelljen ott sorban állnom.
Szóval az Eluveitie teljesen figyelmen kívül hagyta azt a két fogalmat, hogy „nosztalgiafaktor”, és „sláger”. A két populáris nóta, amit cím szerint említettem, egy-egy pillanatra elaltatta a háborgásomat, de hogy is merték volna a közönségüket hazaengedni Inis Mona nélkül...
Ez után a teljesen semmilyen buli után reménykedtem, hogy a Sabaton még felhúzza a hangulatomat. A sejtelmes fények sokáig pásztázták a színpadot, elöl négy mikrofonállvány sejtetett ígéretes vokálszólamokat. Akárhányszor elcsíptem őket élőben, mindig az maradt meg, hogy mennyire erős a kórus-hatás, amit összehoznak. A Final Countdown szokatlanul hosszú volt intrónak, de úgy látszik, a Sabaton közönsége ehhez hozzá van szokva. Az első nóta alatt kiderült, hogy ők már jobban szólnak, mint a Wisdom, legalábbis ugyanonnan hátulról hallgatva. Ahogy telnek a hónapok, évek, én is változok, és egy kicsit újra is értelmeztem a Sabatonnal kapcsolatos benyomásomat. A háborús témájú heavy muzsikájuknak legmeghatározóbb elemei az erőteljes, inkább elektronikus zenében használatos szinti-hangszínek, Joakim karcos énekhangja, és az azt kiegészítő férfi énekszólamok. Most megállapítottam azt, hogy egyik a másik nélkül nincs, és Sabaton sincs ezek nélkül. Joakim hangja jellegzetes, de nem egy olyan énekes, akinek a csodájára lehet járni. Nagyon is kellenek a hangszereseknek azok az énekmikrofonok. Szó se róla, ahhoz, hogy hangulatot, fergeteges bulit csináljanak, jól értenek. Még nagyon tetszett Joakim teátrális színpadi mozgása, nagyon együtt élt az általa énekelt nótákkal. A show össze volt rakva, erős dalok voltak az elején, közepén, végén is, és ment a maga döcögős, akadozós ritmusában... Nagyon sokat beszélt a frontember, és nem csak akkor, mikor valami technikai probléma volt. Keveselltem a zenét a dumához képest, vagyis a dumát sokalltam a zenéhez képest. Mentségükre legyen mondva, hogy nagyon meglepte a svédeket a magyarok szeretete, éljenzése, hangoskodása. Cserébe bebizonyították, hogy tényleg érdemes ilyen nagy helyre bulit szervezni, mert az egész nézőteret megmozgatták testileg-lelkileg. A zenekar nevének kiabálása mellett a Pá-lin-ka! is rendszeresen felzúgott, mosolyogtam is rendesen lelkes honfitársaimon. A rajongókat nem hagyták Primo Victoria és Metal Crue nélkül, akik a teljesség érzetével távozhattak a buli végeztével.
A közepes hangulatomat kicsit kárpótolta az is, hogy a fénytechnikus nagyon ügyesen dolgozott, szép, harmonizáló effektekkel egészítette ki a koncertélményt.
Mostanában erősen gondolkodtam, hogy meglátogassam-e idén megint a Rockmaratont, hiszen szokatlan módon három hónap múlva ismét hazánkban játszik majd az Eluveite, a Pécs melletti helyszínen. Most, ez után az este után a mérleg nyelve afelé billen, hogy mégis csak kéne menni. Addig jól felkészülök a Helvetios lemezből, és a svájciak Annával kiegészülve kihúzhatják belőlem ezt a tüskét. Meg amúgy is remek szokott lenni a hangulat, már csak azért is megérné eltölteni ott azt az öt napot.
