A cím megtévesztő, csak egy álmomat írom le. Az álmon belül álmodtam meg a legjobb filmet. Figyeljetek.

Egy családias, de sötét hangulatú épületben létezett a kommunikációs főiskola, aminek én is tanulója voltam. Egy pihenőkörletben voltam egyedül, de tudtam, hogy Ő már az adott tanteremben van, várva a következő filmes órát. Nem volt kedvem ott lebzselni nekem is, mert ott volt az idegesítő gitározós haverja is, akit ki nem állhatok. Most is valami új dalt írhattak egy fekete sarokkanapén. Bár fizikailag nem voltam ott, egy kameraállásból mégis láttam őket, az általuk játszott riff be is ment a fejembe, tetszett. Egy fényes fekete elektroakusztikus gitár volt a havernál, aki már nem is az az idegesítő fazon volt, hanem csak egy véletlenszerű, katonás, kopaszra nyírt hajú, himlőhelyes, beteges bőrű sulitárs. Fekete póló, fekete sál volt rajta, utóbbi biztos a torokfájása miatt. Lassan kezdődött az óra, meg hát nagyon is hiányozni kezdett Ő. Fogtam magam, lementem az emeletről a földszinti terembe, a fekete kanapé végébe vetettem magam, gyengéd erőszakkal kitúrtam az öléből a gitárt - a tulajdonosa természetesen közben átvette -, és megcsókoltam. Ezzel elidőztünk egy jó pár másodpercig, épp elég ideig, hogy elernyedjen a feszült testtartása a karjaimban. Ezekben a pillanatokban kezdte meg a fiatal tanárnő az órát. Rövid bemutatkozásokat kért a diákoktól, ebből kikövetkeztettem, hogy év elején járhatunk, illetve a kurzus legelején. Először felszólította a kopasz, bőrbeteg srácot, akiről egyébkén nem tudtam eldönteni, hogy tényleg fiú-e, vagy egy nagyon fiús lány. Kezdte volna a bemutatkozását, de a tanárnő közbeszólt, miszerint lejjebb kéne tekernie a sálát, mert az eltakarja a száját, és nem érti, mit motyog. A fiú kelletlenül kijjebb feszegette sála szorítását, s látszott rajta, hogy legszívesebben visszafeleselt volna, hiszen ő épp torokfájós, igazán megérthetné a tanerő... Az elhangzott dolgokra nem emlékszem, csak arra, hogy a következő bemutatkozást Matyi haveromtól kérte, aki ugyanúgy érthetetlenül került erre a szakra, mint én, volt zenesulis lévén. De az udvarias Mátyás átadta nekem mint hölgynek a lehetőséget, hogy én mutatkozzak be az urak előtt. Megkaptam a szót, kezdtem volna mondani a magamét, de nagyon zavaró volt a körülöttem lévők motyogása, halk beszélgetése. Próbáltam kis szünetet tartani, hátha észreveszik, hogy szót kaptam és szólnék is, de csak kínos várakozás lett belőle, folytatódó sustorgással. Sőt, arra sem vették egyesek a fáradságot, hogy lehalkítsák a hangjukat. A tanárnő észbe kapott, és az ajtóhoz legközelebb ülő srácot felszólította, hogy távozzon az óráról, ha ennyire érdektelen számára. A magas, ellenszenves arcú gyerek szinte gondolkodás nélkül el is indult kifelé, az ajtófélfában még megkapaszkodott, mint egy majom, és valamit még visszabeszélt, de nem értettem. Aztán hála égnek nem kellett folytatnom a monológomat. Filmnézéshez kikerültünk valahogyan a szabad ég alá, egy naplemente fényében úszó hosszú aszfaltútra, valahol egy falu határában, búzamezők között. A székeink az út kétoldalán, egymással szemben helyezkedtek el. A vászon, amire az ez óra alatt megnézendő filmet vetítették, gigantikus méretben terült el az égbolton. Mintha csak a teljesen sík felhőkön néztük volna képet. Egy nagyon híres filmművészeti alapművet vetítettek nekünk, amit igazából szerintem mindenki ismert, csak én nem - ahogy általában ez lenni szokott velem az ilyen alkotásokkal. Akár azt is mondhattuk volna rá, ez volt a világ legjobb filmje. Valami olyasmi címe lehetett, mint a Sztalker, tehát egyszavas, lényegretörő, híres.

 Az első jelenetben egy világosbarna színű, öreg, őszülő labradort láttunk, aki vidáman szaladt befelé egy nagy, gazdag, villaszerű házba. Az ajtó nyitva volt, egy lépcsőházba vezetett. A kutya gondolatainak egy ismert, idős, vagy már elhunyt magyar szinkronszínész adta a hangját, de mindenesetre nagyon jellegzetes, és nagyon profi volt. A kutyus hangja izgatott volt, arról motyogott - zihálva a lépcsőn való futástól és persze az időskortól -, mennyire jó lesz majd, ha látja végre a gazdit, vagy legalábbis azt a személyt, akihez igyekszik. Meg-megszakadt a kis mondandója, akár egy szó közepén is, hogy lélegzethez jusson. Talán jött utána egy macska is, mint az általában az ilyen állatos családi filmekben szokás. Az is lehet, hogy én voltam a macska - vagyis inkább a főszereplő, hiszen mégiscsak egy filmet néztünk -, a nézőpontja miatt, de ezt nem tudtam eldönteni, hiszen az érzelmeket nagyon intenzíven éltem át, benne voltam a történetben. Felértünk a lépcsőn a kívánt emeletre. Bementünk jobb kéz felé egy hálószobába. A hatalmas franciaágyon két nő feküdt, egy idősebb, terebélyesebb, és egy vékonyabb, fiatalabb. Jobb oldalt, az ablakhoz közelebb feküdt az idősebb, szőkésvörös göndör hajú, aki az anyánk lehetett, vagy legalábbis egy szerettünk. Nagyon rossz állapotban volt. Otthoni, de kórházi szintű kezelés alatt állt. Poklot megjárt elgyötörtséggel a hangjában mesélte, hogy mi történt vele. Érzéstelenítés nélkül avatkoztak be nála veseelégtelenség miatt. Úgynevezett vesetölcsért kapott. Beleszúrtak egy hegyes, kúp alakú eszközt a veséjébe, csak úgy, közvetlenül a bőrén keresztül. Csak úgy beledöfték. Azt mondta, végül is a májából vettek ki egy mérgező darabot, és ott mutogatta nekünk a tyúktojás nagyságú májrészt, amitől teljesen kifutott a vér az arcunkból. Fekete, elfertőzödött erek futottak benne. Ezek szerint ez a beavatkozás nemrég történt, az elmúlt pár órában, pedig mi jóhiszemű látogatásra érkeztünk. A helyiségben volt velünk még egy ápoló, vagy egy szobalány, de nem volt jelentősége, csupán annyi, hogy egy lélekkel több volt jelen. Elkeseredettségünkben, dühünkben ellenakciót forraltunk társammal a borzasztó történtek fényében. Már nem labrador és macska voltunk, hanem fekete egyenbúvárruhás, atlétikus férfi és nő, akik azonnal indultunk bosszút állni. Egy segédünk az erkély vaskorlátjába egy másik ház tetejéről nyílpuskával átlőtt egy kötelet, ami egy apró horgonnyal megakadt benne. Ennek a vékony kötélnek a segítségével lejutottunk az utcára pillanatok alatt. Az akció miértje és hogyanja igazából ismeretlen volt, mindig csak a következő lépést tudtuk előre. A helyszín is kiderült, Franciaországban tartózkodtunk. Az utcákon iszonyatosan magas árvíz hömpölygött. A viszonylagosan száraz részeken, tetőkön, ahol haladtunk futva és szökellve, szinte csak hajléktalanokkal találkoztunk. Kijutottunk egy enyhén lejtős főutcára, ahol is az aszfaltút helyett egy egy-két méter magas, sárgás vizű ár vonult lefelé. Ott is volt egy hajléktalan egy hullámpalával fedett bódé tetején. Azt mondta, ez a Nagy Lassú Folyó. Most már ezt is tudtuk. Továbbmenni nem volt lehetőségünk a tetőkön, így a vízbe kellett gázolnunk. Ekkor már professzionális, gumírozott, speciális kapucnijú esőálló kabátjaink voltak. Nem is kapucninak nézett ki, hanem egy hatalmas, széles, hajlított csődarabnak, ami kiállt a kabátból. Narancssárga volt a szegélye és a cipzárja. Tökéletesen elszigetelte a vizet. Persze az arcot nem védte, ezért nem is merültünk alá nyaknál lejjebb a folyóba. A sáros víz miatt a társamra és magamra nézve hirtelen nem is tudtam magunkat megkülönböztetni a csövesektől, egy pillanatra azt hittem, mi is azok vagyunk. De felrázódtam ebből a téves gondolatból, és tovább folytattuk akciónkat, gyalog haladva az árvízben. Kijutottunk egy magasabb, szárazabb részre, ekkor egy parkolóház közelébe értünk. Olyan fekete és sötét volt ez a város, mindenhol nagyon jól jött, hogy az egyenruhánkat is ilyen színűre tervezték. Kettőnknél két-két fekete bowlinggolyó volt. Ez volt az egyetlen fegyverünk. Tovább kellett valahogy jutnunk ezen az épületen, de csak rajta keresztül lehetett. És sajnos őrök álltak a sorompós autókijáratnál, ami az egyetlen kijutási opciónk volt. Késő éjjel volt, az autók nem mozogtak a parkolóban, és mintha az őrök is eltűntek volna. Kevés időnk volt. Szabadnak tűnt a kijárat, sorompó sem volt sehol, de vészjósló jelek voltak az aszfaltra felfestve. Számok négyzetekben, valahogy úgy, mint az ugróiskolában. Nem véletlenül gyanakodtunk, és nem véletlenül hoztuk magunkkal a "fegyvereinket". Gurítani kellett a bowlinggolyókkal. A kijárat kicsit lejtős volt, így gyengéd mozdulattal előreküldve is szépen gurultak. Négy oszlopban voltak a számok, és körülbelül öt sorban. Mind a négy oszlopot kigurítottuk, a nyomásérzékeny aszfalton így látszott, hol kaptunk volna halálos áramütést, ha rálépünk az "ugróiskolára". A négy oszlopból csak az egyiken lehetett áthaladni sértetlenül, ez valami beépített biztonsági intézkedés lehetett az ott dolgozóknak. Ahogyan indultunk volna át a biztonságos sávon, be is villant egy kép - nagyon ügyesen, filmes vágással - egy Vin Dieselhez hasonló akcióhősről, aki elbukott, mert rálépett egy áram alatt lévő számozott négyzetre. Bár átjutott utolsó erejéből a biztonságos túloldalra, lerogyott egy védettebb sarokba valami hordók mögé, és a feszültségtől még rángatózó testtel azt motyogta, megcsinálta, vagy hasonlót. Hát nem úgy tűnt. Mi jobban jártunk, mert okosabban csináltuk. De nem véletlenül, hiszen volt egy háttércsapatunk, akik például a kötelet küldték az erkélyre. A parkolóház után találkoztunk is velük, a törvényen kívüli szupertudósokból, mérnökökből, profi szakemberekből álló csapattal. Adtak alánk egy kocsit, de azon kívül, hogy azon a bizonyos faluszéli aszfaltúton haladunk éjjel nagy sebességgel, másra nem emlékszem innen. Az is lehet, hogy csak egy kitekintés volt ez a háttércsapatos dolog, nem illik bele a törénés lineáris folyamatába. A film utolsó jelenete, hogy Franciaországban vagyunk, az áradás sújtotta városban. Egy, a Nagy Lassú Folyó utcájánál még szélesebb, még lejtősebb út tetejéről indultunk lefelé, immár vízisílécekkel a lábunkon. Az apadó ár már csak körülbelül húsz centire lepte el az aszfaltot, és boldogan kurjongatva csúsztunk a vízfelszínen. Ez volt a zárójelenet, ahogy a lejtő aljáról filmeznek, és a kamera felé közelítünk nagy vigyorral a sílécünkkel és síbotunkkal.

Ahogy a teremben világos lett - mint a mozikban szokott film után, fokozatosan -, a vásznon még egy Sean Connery-szerű arcú és hangú fazon még narrált valamit, valószínűleg a filmről, a történetéről, vagy a készítőkről. Ekkor kezdtem el nagyon elérzékenyülni. Csak tudnám, mitől... Felálltam és ki akartam menni a teremből, hogy kibőghessem magam, nézőközönség nélkül. De a székeken ott volt velünk egy puha lepedőbe bugyolálva nyolc darab, egy-két hónapos kiscica, akik idáig aludtak. De félő volt, ha itthagyjuk őket, elkezdenek mocorogni és kiesnek a fészekből a földre. Ő elmondta gyorsan a tanárnőnek, hogy most kimegyünk szünetre, mert a cicákat nem lehet ilyen sokáig egyhuzamban benn tartani egy teremben. Ez pont jó indoknak tűnt ott és akkor. Így kimehettem végre a levegőre. A tanárnő nem mondta, hogy szünetet tartana, de az összes többi - szintén feketeruhás - diák is kiment, szó nélkül egy önkényes cigiszünetet tartani. A cicák és a bowlinggolyók gyakorlatilag ekvivalensek voltak, őket magukkal hozhattam a filmből...