Feldobom ezt a beszámolómat is, ha már megírtam.
In Flames – Wovenwar – While She Sleeps @ Barba Negra Music Club, 2014. 09. 28.
Számomra új helyszínt fedezhettem fel Feketeszakáll zenés mulatójában, amit nagyon könnyen megtaláltam, köszönhetően a hangyamód a helyszínre masírozó feketeruhásoknak. Az udvar eléggé tágas volt, hogy úgy mondjam, s ezt a sorban álló népség majdnem teljes hosszában elfoglalta. Már fél nyolc volt. Ez a rengeteg ember gyakorlatilag lemaradt az előzenekarokról. Én céltudatosan előrementem mellettük, hogy bekéredzkedjek soron kívül, és beszámolhassak az alábbiakról.
A nap során sikerült elhagynom a pénztárcámat, így egy fillér nélkül kellett léteznem a koncerthelyszínen. Ruhatár így szóba sem jöhetett, kétszáz pengő sem volt nálam, így végig a kezemben fogtam a kabátomat. Nem hajszálpontosan, de nagyjából időben kezdett a While She Sleeps. Már az ő produkciójuk alatt is meglehetősen nagy tömeg alakult ki, és ehhez folyamatosan hozzáadódott a kapun beengedett nép. Iszonyat meleg volt az emberek sűrűjében, hát még úgy, hogy a kabátomat szorongattam. Elöl-középen állva brutális basszusfrekvenciák döngették a levegőt tartalmazó szerveimet: torok, légcső, tüdő. Épphogy csak sértette a fülem, nem volt vészes, de nem találtam indokoltnak ezt az erőteljes mélykiemelést. Nem csak a basszusgitár, hanem a lábdob is, ugyebár. Nem volt egyáltalán ismerős a banda, ezért nem tudtam megállapítani, hogy tényleg ennyire kevéssé dallamos a zenéjük, vagy ennyire elvesznének a melódiák ebben a torzan lemélyített hangzásban. Amit hallottam belőle, arról elmondhatom, hogy egy jó kis energikus, döngölős, süvöltős zene – legalábbis a vokált így tudnám számomra legjellemzőbben leírni. A bulinyitó előzenekaroknál szokásos körülbelül fél órát játszottak. Ez a rövidség még indokolt is lehetett, mivel be voltak szűkülve a lehetőségeik. A frontember elmondta – kedves kis brit dialektusával -, hogy bokatörés miatt szerepcsere történt a zenészek felállásában. Ha jól emlékszem, a gitártechnikus basszerozott, és a gitáros dobolt. Juj! Minden tiszteletem az övék.
A Wovenwar szinte teljesen más zenéje meglepett, nem számítottam ekkora váltásra a műsorban. Ők sokkal dallamosabb, emészhetőbb, populárisabb, „együtt éneklős” metal muzsikát játszottak. Néhol tényleg annyira popos volt a dob, mintha a rádióból szólt volna valami ’90-es, 2000-es évek slágere, de ezt csak egy-egy versszakig tartották ki. A vokál tercben egymásra épülő, tiszta, magasabb férfihangra épített, s ezt olyannyira komolyan vették, hogy idővel ezek a szólamok sablonossá, unalmassá váltak. Drága jó Póka Egon úgy nevezi ezt, „suszterterc”. De tény, hogy alapjáraton jól hangzik, és jól is énekelték nagyon. Egy-egy sort screamelt is valamelyik tag, de ez nem volt igazán jellemző. A produkció vége felé egészen kezdett beindulni a lábam-fejem valamely ritmusukra, kár, hogy nem előbb.
Utánuk jó sokat kellett várni az est fénypontjára. Egy vékony fekete „függönnyel”, azaz egy valószínűleg nyúlós, kissé átlátszó, hatalmas textildarabbal fedték be a színpadot, kétoldalt beakasztották valamibe. Átszereltek, aztán már csak az idő telt. A közönség néha felmorajlott, tapsolt, éljenzett, de számomra nem derült ki, mi történt a színpadon, ami ezt kiváltotta. Sokan még csak oldalt sörözgettek, de már így is heringérzet uralkodott a középszektorban. Egy-egy nagyobb, hirtelen kitörő ovációra sokan felpattantak, és közelebb álltak, amennyire csak lehetett. De még mindig nem történt semmi. A közönségnek viszont brutális volt a hangereje. Bár ezt tapasztaltam volna három nappal ezelőtt a Finntroll bulin…
Végül nem várattak tovább minket, csak elkezdték a műsort a svédek. A bevonulás, és a valamilyen intro alatt még mindig fenn volt a függönynek csúfolt valami, de menetrendszerűen ütem egyre lehullott, és mi mással is kezdtek volna, mint az új lemez, a Siren Charms első nótájával. Hát, nem mondom, hogy nem szólt jól. Igazából amennyire megosztó ez a lemez, szerintem csak jó pár hallgatás kell neki, és ugyanúgy meg tudja majd szerettetni magát, mint a többi. Az In Plain View után jött még jó pár új nóta, és már kezdtem volna kissé belecsömörleni, amikor – biztos csak az én kedvemért – belekezdtek a Where The Dead Ships Dwell-be. Csodálatos! De sajnos korántsem szólt olyan jól, mint a legutóbbi budapesti bulijukon. A riffeket felismertem, az énekdallamot is, pedig utóbbinak a középső és magas frekvenciái valahol elvesztek a térben. S mivel Anders nem énekel olyan nagyon mélyen, tényleg inkább csak felismeri, sejteni lehetett a dallamokat, szöveget. Persze andalgósabb, kevesebb, nyugisabb hangszeres kíséretű részeknél nem volt gond ennek kihallásával.
A fénytechnika meglepően szép volt, az első számok valamelyikében csodás fehér fénynyalábok ereszkedtek lassan fentről lefelé, nagyon jól illett az aktuális dal hangulatához. De ezt is soknak éreztem. A tagokból szinte semmit, Andersből is csak egy sziluettet lehetett látni a koncert nagy részén. A robotlámpák, a stroboszkópok, a LED-es négyzetes világítás annyira vakítottak, hogy a zenekarra nem lehetett nézni, de a Napra igen… Utoljára ilyen fájdalmas fényélményem az Ill Niño rockmaratonos buliján volt – bár ott nagyon nem értette a dolgát a technikus. Szóval a svédeket többnyire hunyorogva, máshova nézve, csukott szemmel hallgattam.
Az új lemezzel kapcsolatban a meglátásom az, hogy Anders olyan nagy hangsúlyt fektet a szirénhangja megmutogatására, hogy szép, dallamos screamelésének, és ritkábban használt, férfias, mély dörgésének alig hagyott teret. Ezt sajnálom igazán. A zenei újítások, amiket használnak, nem is zavarnak annyira. De az, hogy a jól bevált göteborgi klasszikus riffelést szinte minimálisra csökkentették, igen rosszul érint. Néha olyannyira leegyszerűsítették a dalok hangszerelését, mintha valami Korn nóta szólna, és hozzá ez a nyafogós, Jonathan Davisre hajazó vokál… Zavarba is jöttem ettől, amikor előhallgattam az albumot a bulira készülvén. Szerencsére élőben kevésbé kornos, de csak egy fokkal.
Lemezbemutató turnéhoz híven alaposan bemutatták a lemezt... Nem is számítottam másra, bár titkon reménykedtem némi slágerben, klasszikus In Flames nótákban. Bár személy szerint nem pont az Only For The Weak-re gondoltam, de tűzoltásnak megtette. Aminek még nagyon örültem, az a Mirror’s Truth volt, és végül hanyagul, alamizsnaként odahintették még elém a Take This Life-ot. Ó, hogy vágyakoztam egy jó My Sweet Shadow után! Esetleg egy Embody The Invisible… Vagy legalább egy Alias, ha már nem volt kedvük visszanyúlni olyan régre. De semmi ilyesmi nem volt, pofátlanul hirtelen lett vége a bulinak. Kielégületlenül, felhúzottan, csalódottan hagytak helyben engem. Lementek a színpadról, előtte búcsúzkodtak, pengetőt dobáltak, integettek, talán pacsiztak is. Esélyt sem adtak visszatapsolásra, ráadásra, mert bejátszottak egy oda nagyon nem illő AC/DC nótát, ami a takarodót jelentette számomra.
Azt kell mondjam, azt a bulit is jobban élveztem, amit anno egy gitárossal nyomtak végig. Ennek, és a másik, közelmúltban történt budapesti koncertnek őrzöm inkább kedves emlékét. Ez a mostani jó volt amolyan szinten tartásnak. Divatos megturnéztatni egy-egy lemezt a jubileumi évfordulója alkalmából, remélem ők is beállnak a sorba, és akkor kapunk klasszikusokat orrba-szájba.
