A dolog úgy kezdődött, hogy azon vergődtem egy nappal az indulás előtt, hogy mégis hogy legyen: elvonatozzak a fesztiválra, aztán Soilwork után tovább Balatonlellére strandolni pár napot, vagy egyáltalán nem megyek sehova, és itthon maradok a faszba. A vonatozás meg a Balatonozás még úgy is rohadt drága lett volna, ha a kempinget választom. És senki sem akart velem jönni, az volt még felettébb aggasztó. Tehát szerdán szép sorban megoldódtak a dolgok. Találtam telekocsi sofőrt, aki ugyanarra a koncertre igyekezett, mint én. Még dilemmáztam, hogy legyen-e visszaút vagy sem, de végül lebeszéltem magamat a pancsikolásról, eltoltam egy héttel. A Fezent pedig két és fél koncert erejéig meglátogattuk útitársaimmal, aztán házig lettem hozva éjjel.
Szóval megint eljöttek Ők. A legutóbbi találkozásunk óta nem adtak ki új lemezt, így nem kellett céltudatosan szarrá hallgatni semmit, mert már benne voltak a melódiák a fülemben. <3 Egy picit feleleveníteni jó lett volna, de csak pár számot tudtam meghallgatni, autózás közben halkan ment csak sajnos, mert inkább beszélgettünk. Itthon meg folyton csak melóztam meg rohangáltam, épphogy belefüleltünk kicsit a diszkográfiába az indulás napján.
Az élményt megelőzte egy fél Danko Jones koncert, egy hangot nem hallottam korábban tőle. De most jó sokat kajabált. Nem volt rossz, de nem az én zeném. Némi narancslevezés után én elszántan beálltam az első sorok közelébe, hogy teljes vizualitással éljem meg a dolgokat.
Pofátlanul kevés ember volt. Simán elfértem ott elöl közvetlenül a kezdés előtt is, és a hátam mögött egyszer-kétszer kialakuló moshpit éppenséggel meg se kottyant... Egyszer akarták elsodorni a hátizsákomat, de amúgy meg bevédtek ilyen nagyobb darab srácok. Ja igen, hátizsák. Ezzel közlekedek egy jó fél éve, praktikusság és nagy tárolókapacitás miatt. Korábban mindig ilyen feszttarisznyákkal nyomultam, most ez így érdekes volt. De megoldottam a headbangelést, az ugrálást, a csápolást, mindent.
Aztán elkezdtek feljövögetni a zenészek a színpadra. Hát hol a dörrenő, kitörő ováció? Némi éljenzés volt, meg taps, de... Meh. Mintha csak valami jöttment akárhanyadrendű zenekar lett volna. Elszomorító, hogy Fehérváron ilyen kevés embert érdekelt igazán, illetve aki meg fan, az meg le nem tolta volna a seggét vidékre. Sok ember volt, de szerintem főleg csak kíváncsiskodók, így hiába sikongattam tőlem telhető kétszeres hangerővel, én kevés voltam a közönséghangulat fokozásához.
Sok olyan koncerten voltam - inkább régen, 2010-11 környékén -, ahol vége volt egy számnak, és elhallgattathatatlan hörgés, éljenzés, taps, zenekarnév-kántálás szólt, míg el nem kezdődött a következő szám. Milyen menő már hörögve éltetni kedvenceinket, akik éppenséggel hörögve fejezték be az előző számot? Imádom. De ez már egy ideje nem tapasztalható...
De jöttek és játszottak nekünk, iszonyat jó dolgokat. This Momentary Bliss, Late For the Kill..., és Let This River Flow... Megint. Nekem. Jajjanyám. Szerelem. Meg még olyanokat, hogy Follow the Hollow, Spectrum of Eternity, és hasonló jóságokat, de ezek voltak a legkedvesebbek számomra.
A langyos közönség miatt meglepődtem, de ez is bizonyítja, hogy Speed milyen egy csupaszív ember: megszavazva nekünk a bizalmat, behívta az éppen szülinapos mamáját a színpadra, hogy felköszöntsük, ő, a zenekar, és a közönség. Szerencsére a "társaim" nem hagytak cserben, éljeneztünk a mamának bőven, ünnepeltünk. Meg is itatták a zenészek valami nagyüveges piával. :D Nagyon kedves dolog volt, örülök, hogy ez pont itthon történt.
Lőttem pár fotót róluk, nem azért, mert hűdeszép, hanem mert ott voltam és láttam, és akkor dokumentálom, na.
80 percet játszottak. Tökéletesen elég volt, pont mocskosul elfáradtam a veretésben, és nem volt hiányérzetem sem a számokkal kapcsolatban. Persze régi vágyam, hogy a Soilworker's Song of the Damned-et hallhassam... De majd egyszer. Akár külföldön is. No szóval pengető meg dobverő nélkül, de elégedetten vonultam elfelé egy ülőhely felé, hogy nyugiban túléljem a Sabatont. Még kajáltam is, hogy visszatöltsem a szénhidrátot. Már majdnem betoltam az amerikai hotdog nagy részét, amikor megláttam a kivetítőn, hogy a Soilwork dedikál 22:30-tól. Még alig múlt el 10, de már pattantam is, hogy jó helyem legyen. Fingom nem volt, mit dedikáltassak, meg közös fotót terveltem ki igazából, végül karszalag lett belőle, fotó meg nem közös, csak sima.
Vegyes érzelmekkel jöttem el az asztaltól, mert volt egynémely tag, aki úgy viszonyult hozzám, mit a véres rongyhoz, de szerencsére ez volt a kevésbé jellemző. Ilyen iszonyú cuki zenészekkel már rég találkoztam, talán Raivo Piirsalu a Metsatöllből, ővele hosszan tudtam beszélgetni is. Szóval hogy mosolyogva, előzékenyen, a kézfejemet megragadva zajlottak a dolgok. Legnagyobb örömömre Speed volt az egyik legcukibb.
Nagyon-nagyon-nagyon megérte eljönnöm, és tudtam, hogy nagyon megbánom, ha itthon maradok. Atyaég, de gáz lett volna...
Itt van még egy srácnak néhány szép fotója, ezek azért kellenek ide.
Aztán az úgy volt, hogy a nagybátyám szerdán szólt, hogy pénteken utazunk, és szombaton fellépés.
Az előbb kihagytam azt a momentumot, hogy miután lerendeztem magamban lelkileg, hogy telekocsizni fogok, és ez merőben kíméli a költségeimet is, felhívott a Janó, hogy a basszeros lemondta a taliándörögdi bulit, így nekem kellene jönnöm. Amúgy is beugrós vagyok náluk, egy-két havonta járok próbára, tudom a számokat többnyire. Szóval megoldódott, hogy mégse teljen unalmasan a hétvégém, ha már egyszer szabit is kivettem előre, hátha mégis megcélzom a Balatont. Végül megcéloztam, csak éppenséggel a Balaton-felvidéket.
A Soilwork utáni estén az obligát fesztiválposzt után valamikor jó későn hajtottam álomra a fejem, lévén, hogy a sofőröm kb. éjjel 1-re szállított házhoz. Aztán fel lettem hívva, hogy készülődjek, mert lassan jönnek értem. Egy órás csúszással jöttek, így lett volna időm újragondolni, mit hagyok ki, de még így is kimaradt ez-az a pakkból... Pl. strandkendő, zárt cipő. Nem árt ezt a tapasztalatot eltenni jövő hétre. Egy fasza retro lakóautóval érkeztek a ház elé, bevágtam a cuccaimat a (használaton kívüli) budiba, és irány Horány. Ja, nem.
3 óra alatt lekeveredtünk a helyszínre. Ezalatt az egyik útitársam pipázott. Nem dohányt, nem egyszer, és nem kétszer. És nem bírt megülni a fenekén egy percre sem, mindig valamit tett-vett, kávét ivott, energiaitalt, limonádét. Visszafele úton érdekes mód végig aludt, kimerülhetett. Na mindegy, szóval ez a fesztivál nekem egész fiatal korom óta meghatározó élmény és hangulat, szeretem, de manapság már unalmasnak, hosszabb távon pedig idegesítőnek találom. Persze, nem lehet mindig, és nem is kell mindig metálfesztiválokra járkálni, ez más dolog. De ha picit jobban rá tudok készülni, előveszem az ide illő gönceimet, tizenakárhány évvel ezelőtt itt vásárolt ékszereimet, satöbbi... Meg hát egyedül nem volt jó. Hiába voltak valakik, akikkel lementem, meg ott is találkoztam, nem tudtam úgy érdemben velük lógni. Visszautasítottam nagyon-nagyon sok piát, és majdnem ugyanannyi cigit is. Te jó ég, lehet, hogy soha többet nem fogok tudni már úgy lógni az emberekkel, ahogy rég? Most nem a pia és a cigi miatt, hanem úgy azért, mert mizantróp vagyok, és senkit nem bírok elviselni? Elég szar kilátás. De ld. feljebb, rajongok én egyedül is. Csak hát nem lenne baj, ha ez az élmény megosztható lenne. A Fezen-sofőr srác a Soilwork koncerten még lehet, hogy zúzott volna velem, de nem akartam berángatni, hisz csak 2 órával azelőtt ismertem meg, én meg hátul nem akartam öregeskedve hallgatni a bulit, hát az bűn lett volna.
No szóval a Völgy: 2 másodperc alatt önfelállító sátram volt, nem mondom, hogy nem esett jól, hogy nem kell órákig szerelgetni. Összerakni se volt nehezebb, mesterien begyakoroltam itthon. Olyan szépen, lakályosan berendeztem, hogy azonnal bele is feküdtem. Eszem ágában se volt már visszamenni bulizgatni. Pláne, hogy g*cire fázott a lábfejem, csak szandáljaim, papucsaim voltak. Megettem az útra eldobozolt ananászos-sárgabarackos zabkásám maradékát, meg néhány After Eight csokit. Jee, fini vacsi.
Aztán persze kiderült, hogy hiába puha, kényelmes, viszonylag még meleg is a fekhelyem, a testem baromira nem akart még, vagy nem tudott pihenni. Egy spontán verbuválódott kórus a Zombie című számot énekelte, körülbelül 8 percen keresztül, ez nem zavart, csak érdekesség. Éjjel 2-kor meguntam a forgolódást, elmentem pisilni és fogat mosni, meg vettem fel még egy réteg ruhát, vastag zoknit. Na ekkor már megjött az álom a szememre, és nem volt olyan hideg, mint legutóbbi sátrazásomkor Rockmaratonon. 10-11 fok helyett 13-14 volt.
A "buli" délelőttjére virradva persze kivert a nap a sátorból, 10:45-kor már nem bírtam tovább, ideje volt egy zuhanynak. Jéghideg vízben, de sebaj, meg lehetett oldani... Ja meg még faltam abból a párolt zöldborsóból, amit előző nap nem fogyasztottam el, mert többnyire körbekóstoltam helyette mindenféle kajákat, amiket a kocsmák kínáltak. De olyan sok borsó volt, hogy a Balázsra kellett sózzam, egész nap hurcolásztam is magammal, a leve kifolyt és bebüdösödött. Ögh...
Wifizgettem a kocsmában, ahol a koncertünk volt később, de fájt a mobilra fókuszálástól a fejem, meg untam is magam, mert senki nem írt semmit. :D Elmentem hát felfedezni valami kisboltot vagy kocsmát, ahol tízóraizok, szereztem is Oreós Milkát, ivójoghurtot, aloe vera italt. Igen, ez már a sokadik adag szemét kaja, mert azelőtti nap meg fehérlisztes ciabattából sütötték a tarjás-fűszeres-sajtos melegszenyát. DE! Ez nem az a blog. Majd a fittblogban bevallom bűneimet.
Sétáltam hát a tűző napon, hogy találjak egy kellemes tízóraizópontot, meg egy konnektort mobilt tölteni. Végül a kis patak partjára ültem egy fa árnyékában, egy templom mellett. Ja a Milka mellé teljes kiőrlésű kenyeret toltam, nagyon jól ment hozzá :D Úgy éreztem magam, mint a paraszt a viccben (vagy vidéki? falusi?), aki mindenhez kenyeret eszik. Vagy az az, aki bicskával vág? Na mindegy. Kijött egy lány szórólapokkal, hogy itt a templomban 1-től rövidfilmek vetítése lesz, ha van kedvem, menjek, hűvös van bent. Megköszöntem szépen, de már tudtam, hogy megy a franc. Aztán kicsit gondolkodtam rajta, ahogy fogyott a Milka, van időm, pár perc múlva 1 óra, a fellépésem úgyis 5-től lesz. Beülök, legalább lesz otthon mit mesélnem. És igen, volt néhány érdekes rövidfilm, valami pályázatra készültek. Kb. 40 percig voltam benn, a kinti égető UV-sugárzás után először jól esett a hűs, de már megint a lábujjaim... Merevre fagytak. A filmek után már szinte élmény volt kiállni megint a tűző napra, úgy fáztam. :o Kellett volna maradni, mert valami kóruskoncert volt utána, de mégis inkább útra keltem.
A koncerthelyszínen gyűltek már a fazonok, kezdődött is a műsor olyan 3-4 körül. Én elmentem festeni magamra arcot, mert azért hiába ez ilyen altergyülekező, színpadra azé' lehetőleg nem megyek hétköznapiasan, hiába a ruházatom az olyan volt.
Maga a zenei performansz egy olyan 45 perc volt, mert erősen csúsztunk. Há hogy a fenébe ne csúsztunk volna, ha 11-12-en voltunk egyszerre a színpadon, és mindenkinek mindenféle kellett a monitorokba? Első számot úgy, ahogy van, elbasztam, mert azt hittem, az egy másik. Az is G-be volt, na... De ez volt a lényeg. Senkinek nem tűnt fel, ehehe. A többi faszán ment, volt, amitől elfáradt már a kezem, nem jöttek ki szépen a hangok, volt, hogy ki is maradtak. Aztán szólt a technikus bácsi, hogy vegyünk vissza a basszusalapból, mert kifelé csak az hallatszik, de az jó hangosan. :D Na, mondom, METÁL :D
Ennyi vót, szépen megdicsértek a zenésztársaim, hogy de jó voltam, ahhoz képest, hogy egész nyáron, sőt nyáron és tavasszal összesen 1 próbán, ha voltam. Kíváncsi leszek a jövőre, elvileg rendszeresíteni fognak engem. Most már fogok is tudni járni rendesen, nem kell mindig melóra hivatkoznom -.- Remélem.
Este még lötyögtem kicsit, vagyis hát ültem egy helyben, Balázzsal. Hogy ne kelljen kurvahidegben szalmabálán aludnia, úgy csináltuk, hogy ő volt az alvótársam erre az éjszakára. Ez mind szép és jó, mert meleg volt végre. NA DE MILYEN ÁRON. Az a pánikroham kerülgetett, ami csak álmomban szokott előjönni, ez most túlságosan valóságos volt. Kicsi volt a helyem, a kényelmes matracomat le kellett ereszteni, hogy beférjen még egy személy. És szerintem a fejem felé lejtett a sátor alja. 2 pulcsiban, vastag zoknival, hálózsákban, 2 pokróccal kicsit fullasztó volt a helyzet, pláne amikor éjfél körül megjött a gyerek, és betette magát a négy (vagy nem tudom hány) napos fesztiválszagával. Jajaj, nagyon koncentráltam, hogy ne kattanjak be, tényleg közel álltam a hisztériás pánikrohamhoz. Ha nincs elég problémamegoldási készségem, a következő mozdulatom az lett volna, hogy letépem magamról a pulóvereket, takarókat, a sátor ajtaját is, és kivetem magam bömbölve az éjszaka hűs, harmatos füvére, ahol a földön heverő testemmel sírva zihálgatok még egy darabig, amíg a hideg levegő kiszellőzteti a tüdőmet, és megnyugszom, konstatálva, hogy felvertem az egész sátortábort, s megszégyenülve, nyirkos pulcsival visszamászok, és a szerencsétlen tesómnak elmagyarázom, hogy túl büdi volt.
De mielőtt ez megtörtént volna, gyorsan pólóra vetkőztem és kicipzároztam a hálózsákot, és sima takaróként használtam, így is megfelelően meleg volt. A Balázs hajnalban lelépett, utána már közepes kényelmi fokozatra tudtam váltani némi végtagszéjjelvetéssel. 10-ig durmoltam, esett az eső kicsit. Aztán pakolás volt és menés, még reggeli gyanánt bevágtam egy tejberizst (sajnos meggybefőttet tettek rá), meg két "tökmagkrémes" kenyeret. Hát az csak sima vajkrém volt némi őrölt tökmaggal, vagy valami olyan színű porral.
Szóval ennyi volt a nagy kaland. Nem tudom, készült-e fotó magáról az érdemi eseményről, amikor is a színpadon állunk, majd biztos találok. Gondoltam rá, hogy az üres színpadról készítek egy hangulatképet, csak hogy át lehessen élni, hogy milyen is volt ott a környezet. Meg a sátramról is akartam. De az egyetlen, amit akkor és ott érdemesnek találtam lefotózni, az ő volt:
